Aki a kutyákat szereti, rossz ember nem lehet? Márton Attila különvélemény

Kutyát tartani és a kutyák iránti rajongásunkat kifejezni eléggé divatos jelenség. Ennek több oka is van. Emellett van egy rongyosra ismételgetett közhelyünk is, miszerint aki az állatokat szereti, rossz ember nem lehet. Ez ilyen egyszerű lenne?

Van most már társkereső kimondottan kutyatartóknak. Mert az elképzelés szerint a gazdik között állítólag egyszerűbb lesz párt találni magunknak. Időről-időre felbukkannak a közösségi médiás kinyilatkoztatások is arról, mennyire szeretjük a hozzánk hasonlóan kutyát tartókat.

Kutyám van, nem vagyok rossz?

Ha egy másik ember, aki egy ebbel osztja meg az életét, nem rossz ember, akkor egyértelműen következik, hogy én sem vagyok az. És szeretjük magunkat (legalábbis szeretnénk) jónak és értékesnek tartani. De milyen az, amikor nem ilyenek vagyunk, mi is az a „rossz ember”?

Előszeretettel használunk nagyon egyszerű fogalmakat, mert azt hisszük, hogy pontosan ismerjük őket. De például egy olyan szó mögött meghúzódó jelentés, mint a „rossz”, eléggé kontextusfüggő és leginkább a szemlélő fél értékrendjén múlik.

Egy számomra „rossz” gyerek a te szemedben csak eleven vagy éppen nyűgös. Egy önmagáért vehemensen kiálló és az érdekeit megvédő személy, nem biztos, hogy mindenki szemében szimpatikus lesz. És hosszan sorolhatnám azokat a helyzeteket, ahol egyáltalán nem egyértelmű, hogy akkor most ki a jó és ki nem.

De egyvalamit nyugodtan kijelenthetünk: csak az, hogy valakinek kutyája van és magát kutyaszerető embernek tartja, önmagában nem egy olyan dolog, ami meghatározná a személyiségét és azt, hogy különféle élethelyzetekben hogyan viszonyul a világhoz.

Kutyád van, milyen vagy?

Az emberi személyiség ennél azért jóval összetettebb.
Természetesen, ha visszatérünk kicsit a párkapcsolatokhoz, lényeges lépéselőny, ha a másik személyt nem zavarja a kutyaszőr, nem akad ki, ha hétvégén hajnalban berobban az ágyba a négylábú ébresztő, hogy eljött az ideje a reggeli sétának.

De ezek nem a másik személyiségjegyeiről szólnak, hanem arról, hogy ezeket az élethelyezeteket ő maga is ismeri, ezáltal jóval toleránsabb. Kevesebb kezelendő konfliktushelyzet lesz csak abból, hogy kutyánk van. (De az is lehet, hogy nem.)

Mindez viszont nem jelenti azt, hogy ha két kutyás összetalálkozik, akkor a személyiségjegyeik is klappolni fognak csak emiatt. Az emberi kapcsolatok lényegesen összetettebbek és nagyon sok minden kell ahhoz, hogy két ember harmonikus kapcsolatot alakítson ki.

Kutyád van, szereted?

Nagyon sok kutyaszerető ember van az országban. És nagyon sok kutya sínylődik a menhelyeken. Valószínűleg a nagy részük is olyan otthonból került a bizonytalanságba, ahol önmagukat kutyaszeretőnek tartó emberek laknak.

Látásból ismerek egy idős hölgyet. Olykor-olykor látom kutyát sétáltatni. Boldogan, a kutyájához gügyögve sétál, beszélget az ismerősökkel, begyűjti a dicséretet, hogy ez a kiskutya is milyen édes. Az elmúlt fél évben legalább négy különböző kölyökkutyával figyeltem meg. Nem tudom mit csinál velük, hová lettek a pár hónappal korábban aktuális négylábú cukiságok, de túl sokáig egyik sem húzta az ő gondossága alatt. Ő egészen biztosan egy kutyaszeretőnek tartott ember, valószínűleg ezt nagyon kevesen kérdőjeleznék meg.

De az, hogy szeretem a kutyámat, szeretem vele megosztani az életteremet, nem jelenti azt automatikusan, hogy annak a kutyának is jó lenne. Nagyon sokak fejében kéne rendbe tenni, hogy a kutyák szeretete mellé nagyon fontos lenne a hozzáértő törődés megléte is. Egyébként is, nagyon sok embernek egyáltalán nem is kéne kutyát tartani.

Most akkor ők milyen emberek a közkedvelt kijelentés szerint? És mi mennyire ámítjuk magunkat a rendkívül népszerű, jólhangzó, de túl sok igazságot nem hordozó közhellyel?