Az ország, ahol senki sem akar kutyát, mégis mindenki eteti őket: Törökország és a négylábúak viszonya

Isztambul: valakinek a Dolly Roll azonos című száma ugrik egyből be, valakinek az a töménytelen mennyiségű kóbor eb, akik még a 21. században is elárasztják az utcákat. Olyannyira, hogy egy, a városba érkező ember figyelmét könnyedén elvonják még a varázslatos mecsetekről és a színes-szagos török kultúráról is.

A 19. századi litográfiákban és az aktuális vírusvideókban is bőségesen dokumentálták, hogy Isztambul utcáinak kutyái türelmesen várakoznak az átkelésre a zöld lámpák mellett, komppal száguldanak át a Boszporuszon, tüntetőkkel vonulnak fel, és a kávézók előtti járdákon korzózva gyűjtik össze a maradék éltelt, a figyelmet, simogatást. Vajon mi okozza a török kultúrában ezt a kutyákhoz fűződő különös hozzáállást?

Elizabeth Lo filmrendező, akinek a Stray (Kóbor) című dokumentumfilmjét 2020-ban mutatták be, a város kutyás csoportjának totális bűvöletébe került. Azt mondja, megdöbbentette, hogy ebben a fejlett, modern városban szabadon kóborolnak az életüket fesztelenül élő kutyák; az emberek pedig polgártársakként, utcáikhoz és közösségeikhez tartozókként tekintenek rájuk.

Becslések szerint Isztambul mintegy 400-600 ezer kóbor kutyának és macskának ad otthont

Csak hogy legyen viszonyítási alapod, az Állatorvostudományi Egyetem által elvégzett kutatás szerint tavaly hazánkban az ebek száma kicsivel meghaladta a 3 milliót, melyből „csak” 200 ezernek nem volt gazdája. Ez még mindig egy nagy szám, de Isztambul esetében egy városon belül a duplája található meg az ilyen hontalan kutyáknak.

Ezeknek a négylábúaknak az eredetét éppoly nehéz meghatározni, mint a pontos számukat. Az egyik történet szerint Isztambulba, amit akkor még Konstantinápolynak hívtak, II. Mehmet oszmán szultán seregével léptek be, aki 1453-ban hódította meg a várost a bizánciaktól. Egy bizánci kikötőváros, Yenikapı feltárásakor több száz kutyakoponyát találtak, amelyek még az előbbi dátumnál is korábbi jelenlétről adnak tanúbizonyságot.

„Az oszmán korból származó történelmi források azt mutatják, hogy a kutyák a környék őrzőiként szolgáltak. Megették a szemetet, mivel nem voltak önkormányzati higiéniai szolgáltatások, és ugatva figyelmeztették az embereket, ha tűz ütött ki, amire korábban gyakran volt példa. – mesélte el Kimberly Hart, a Buffalo State College antropológusa, aki Isztambul utcai állatait a város szellemi kulturális örökségének részeként tanulmányozza.

A modern isztambuli lakosok a város kutyáinak, és a rengeteg kóbor macskának is kihelyeznek házi készítésű menedékeket, ételt és vizet is. Ez a szokás szintén az oszmán birodalomhoz nyúlik vissza, ahol is a mecsetekben ivóvízvályúk voltak kitéve az állatok számára, és jótékonysági alapítványokat hoztak létre, hogy fedezzék az etetésük költségeit. Az utazók beszámoltak arról is, hogy apró szalmakunyhókat láttak a kutyák számára az utcákon.

Száműzetések és tömeggyilkosságok árnyékában

Bár a kutyák évszázadok óta rugalmasan alkalmazkodnak a város körülményeihez, mégis kiszolgáltatottak. Isztambul kutyapopulációjának eltávolítására vagy kiirtására az 1800-as évek eleje óta történtek kísérletek. Ezek az időszakos tömeggyilkosságok egészen a 90-es évekig folytatódtak.

A legkísértetiesebb az volt, amikor 1910-ben 80 000 kutyát száműztek Herceg-szigetek egyikére, Sivriadára. Mivel a sziklás, lakatlan szigeten nem volt élelem vagy víz, a kutyák lassan és fájdalmasan pusztultak el, vonyításuk állítólag a Márvány-tengeren át a szárazföldig hallatszott. A helytörténet szerint sokan isteni büntetést láttak a várost 1911-ben pusztító tűzvészben és az Isztambul elfoglalásába torkolló első világháború kitörésében.

Nem vagyunk benne teljesen biztosak, de Wes Anderson rendezőt valószínűleg megihlette ez a történet, aminek eredményeképpen megrendezte a zseniális, step motion animációval készült, Kutyák szigete című filmet. Ha még nem láttad, meleg szívvel ajánljuk, mi teljesen a hatása alá kerültünk.

2004-ig várni kellett az első állatvédelmi törvényre

A történészek ezeket a kegyetlen selejtezési kampányokat a késői korszak oszmán uralkodóinak azon kísérleteinek tulajdonítják, hogy nyugatiasítsák a várost. Rendet és tisztaságot teremtettek az utcákon, miközben a mindennapi élet a magánházakból a nyilvános terekre költözött. Egyes beszámolók szerint a nyugati diplomaták és látogatók kutyákkal kapcsolatos panaszai ösztönözték ezeket a tetteket.

Az ország első állatvédelmi törvényét 2004-ben fogadták el Törökország akkori aktív, Európai Uniós csatlakozási kísérletének részeként. Bár nem mindig tartják be megfelelően, de tiltja a kóborok megölését, és előírja az önkormányzatoknak, hogy gondoskodjanak róluk. 2012-ben az állatbarátok tömegesen tiltakoztak a módosítások ellen, amelyek lehetővé tették volna az állatok eltávolítását a városközpontokból.

Ám ahogy a késő oszmán uralkodók nem láttak helyet a kutyáknak modernizálódó városukban, úgy sokan attól tartanak, hogy az Isztambult ma átformáló urbanizációs folyamatok sem hagynak helyet nekik. Vajon ennek milyen következményei lesznek?