hirdetés

Amikor egy kóbor kutya segít új életet kezdeni: egyperces olvasnivaló Kristina Calutól

László Enikő, 2021. március 6 - Forrás: Kristina Calu

Kristina Calu Ében című novellája a névadó vidéki kóbor kutyáról és Rékáról, a szomorú múltú nőről szól, aki végre elhatározta, hogy szakít régi életével. A két magányos lélek azonban egy szép napon egymásra talál.

hirdetés

Amikor Réka eldöntötte, hogy nem tűri tovább élettársa bántalmazását, elköltözött egy messzi kisvárosba, dédnagyszülei egykori házába. A szülei erősen tiltakoztak ellene, de őt csak az érdekelte, hogy végleg szakítson régi, nyomorúságos életével. Ekkor még nem sejtette, hogy lelki társa, a négylábú Ében azonban már várt rá.

„Egyre nagyobb a zsivaj körülöttem. De ez nem az a fajta zaj, ami zavar, amitől megrettenek. Csak néhány ember jól érzi magát. Délután hat óra, vége a műszaknak, bárhol is dolgoznak.
– Még egy ilyet, drágaságom! – lép a pulthoz Józsi bácsi, én pedig töltök neki újabb fél deci szilvapálinkát.

Amikor anyáék megtudták, hogy mindent hátrahagyva leköltözöm dédi házába, ebbe a Tisza-parti kisvárosba, azt hitték, elment az eszem. Nem tehetem ezt meg velük, tiltakoztak vállvetve. Velük… Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Még halvány emlékként viseltem Laci keze nyomát, mégsem értették meg. Csak az számított, mit szólnak majd mások. Mit szól a szomszéd. Amikor először ütött meg, anyu azt mondta, biztos valami olyat mondtam, amit nem kellett volna. Mert mindig is szerettem járatni a szám. Ostoba fejjel elkezdtem gondolkodni, tényleg én tettem-e valamit, aminek ez lett a következménye. Aztán ismét megtörtént. És én még mindig gondolkodtam, mert anyu szerint, Laci sosem tenne ilyet csak úgy, a semmiért. Hiszen ő olyan rendes ember. Nem iszik, nem dohányzik, felelős beosztásban van. Újra és újra ott kötöttem ki, hogy bennem van a hiba.

Ha magadra ismersz, kérj segítséget! NANE segélyvonal bántalmazott nőknek: +36 80 505 101
Hétfő, kedd, csütörtök és péntek 18-22 óra és szerda 12-14 óra között hívható

Főnököm rákérdezett a bal szemem alatti foltra. Nyitva felejtettem a konyhaszekrény ajtaját. De hányszor felejti nyitva az ember ugyanazt az ajtót? Ügyfelekkel kellett tárgyalnom, nem ülhettem le velük árulkodó lila, zöld, kék vagy éppen sárguló mintázattal a szemem körül. A karomon lévő foltokra elég volt egy hosszú ujjú blúz, de álarcban nem járhattam. Elküldtek. És akkor anyu és apu úgy néztek rám, mintha elárultam volna őket. Hát ezért iskoláztattak? Kirohantam a lakásból. Bevágtam magam mögött az ajtót és úgy futottam, mintha a vonatomat akartam volna elérni. Akkor döntöttem el, hogy elköltözöm. Lacinak kiadtam az útját. Amíg még látszott a folt, feljelentettem, hogy távolságtartásit tudjak ellene kérni. Begőzölt, felhívott, és azt mondta, ezt még nagyon meg fogom bánni. Eldobtam a telefonom és vettem egy újat. Senki nem tudta a számomat. Még anyuék sem.

Beültem az autóba, a hátsó ülésen és a csomagtartóban bőröndökben, dobozokban az egész életem. Meg sem álltam dédi házáig. Nem tudtam, mi lesz, de nem is érdekelt. Csak el onnan, el tőlük.

Marcsi kocsmája, ez a „hivatalos” neve. Julika néni mondta, hogy Marcsinak kéne valaki a pult mögé. Ez is ugyanolyan munka, mint bármi más, hát elvállaltam. Ha már szakítottam a régi életemmel, miért ne szakítsak vele úgy isten igazából. Nem érdekeltek a piások, egy percig sem tartottam tőlük. Laci absztinens volt, mégsem ismertem nála rosszabbat.
– Réka kedves, adna nekem egy jó, habos kenyeret? – Ül le a pulthoz Feri. Amikor először mondták így, nem értettem, miről beszélnek. Folyékony kenyér.

Megnyitom a sörcsapot és felnézek. A nyitott ajtón át meglátom, ahogy a túloldalon áll. Pont mint reggel, amikor elindultam otthonról. Mintha biztos távolságból figyelne. Benyúlok a szekrénybe, kiveszek egy tálat, feltöltöm vízzel, és leteszem kint a fal mellé. Ma volt vagy harmincöt fok, és bár már elindult a nap lefelé, még mindig meleg van. Visszamegyek a pult mögé. Látom, hogy nem mozdul.

Napokon keresztül megismétlődött ugyanez. Kitettem a vizet, és vártam, hogy átjöjjön inni belőle. Egy héttel később lefetyelésre lettem figyelmes. Eddig mindig csak akkor ivott, amikor már senki nem volt ott. Másnap kitettem neki egy szál virslit is. Eltelt egy kis idő, mire odasétált. Fekete bundája fakó volt, fénytelen. Nem nézett rám, csak megette az ételt, ivott egy kicsit majd elment.

– Szia, kutyus! – köszönök neki, amint kilépek a kapun. Nyirkos, igazi októberi hűvös van. Nem szeretem idő. – Na, megyünk dolgozni? – teszem fel neki a mostanra megszokott kérdést, ő pedig, tisztes távolságra ugyan, de elindul velem együtt.

Már próbáltam megsimogatni, de nem engedte. Látom rajta, hogy vágyik rá, azonban nagyobb benne a félsz, mint a kedvesség iránti vágy. Megértem. Jól tudom, mit érez, ezért nem is erőltetem. Veszek neki kutyakaját, kiteszem a tálba a víz mellé, ő megeszi, aztán elmegy, majd megint előkerül. Néhány hete már a háznál is van két tálja. Julika néni szólt, hogy ott inkább ne etessem, mert a Vargáék utálják a kutyákat, és meg fogják mérgezni. Megijedtem, nem akarom, hogy baja essen, ezért nyitva hagytam a kertkaput, és bentre tettem le a tálakat, oda Vargáék nem jöhetnek be. Három napja etetem a kertben. Arra gondoltam, minden nap egy kicsit beljebb rakom majd le a tálakat, hátha felbátorodik.

Vége a napnak, lehúzom a redőnyt, ránézek a vizes tálra, ami már csak félig van. Ott hagyom neki éjszakára. Már egy ideje tudja, hogy ha szomjas, ott mindig talál magának vizet. A kaját még délután megette. Fáradtan közeledem a ház felé, amint befordulok a sarkon, meglátom, ahogy ott ül a kapuban. Nagyot dobban a szívem. Megállok, nem tudom, merjek-e tovább menni. Nem akarom elijeszteni.

– Szia – köszönök neki halkan. Ő feláll, engem néz. Lassan elindulok, nem mozdul. – Örülök, hogy látlak. Jó ilyen fárasztó nap után egy kedves, ismerős arccal találkozni – mondom, és tényleg így érzek.

Odaérek hozzá, leguggolok, és a szemébe nézek. Szeretet van benne, egy kicsi félelem, és sok-sok vágyakozás. Lassan felemelem a kezem, nem ijed meg, nem húzódik el. Felé nyúlok, és lágyan megsimogatom a fejét.

– Szia, Ében – szólítom először a nevén, amit már hetekkel ezelőtt neki adtam.
Halk sóhaj száll fel belőle, becsukja a szemét, úgy éli meg a pillanatot.
– Mit gondolsz, lenne kedved nálam lakni?

Azonnal tudja, érti. Felállok, a kapu felé fordul, és besétál velem a kertbe, el egészen a házig. Az ajtóban rám néz, én lenyomom a kilincset és feltárom előtte új otthonát. Megint rám néz.
– Isten hozott itthon, Ében! – mondom neki, ő pedig átlép a küszöbön.”

Kristina Calu

Nem tartozom azon emberek népes táborába, akik már gyerekkorukban is az irodalmat bújták. Nálam sokkal később kezdődött a könyvek iránti rajongás. Húsz évesen új munkahelyre kerültem, ahol a kolléganőim a reggeli kávéjuk mellett mindig könyvekről beszélgettek. Hamar elkezdett zavarni, hogy semmihez sem tudtam hozzászólni, ezért megkértem őket, ajánljanak nekem olvasnivalót. Így kezdődött. Későn érő típusként még hosszú éveket kellett várnom az első befejezett regényemre. Egy nap leültem a laptopom elé, majd pár perccel később kiderült, hogy nincs internet, és még napokig nem is lesz. Mindig is grafomán alkat voltam, hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam a Wordöt és írni kezdtem. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Még éjjel fél háromkor is a szereplőimmel időztem. Néhány nappal később pedig kiírtam az utolsó mondat után, hogy VÉGE. Az első regényt követte még jó néhány, és soha nem adtam fel a reményt és a hitet, hogy egyszer a fiókomból az olvasók polcaira kerülhetnek. Nekem egyszerűen muszáj írnom. Ez az életem. Anélkül egyetlen napom sem telhet el.

(Képek: Getty Images Hungary, Kristina Calu)

hirdetés
További cikkeink

Keresés az oldalon