hirdetés

Vajon a kutyák értik, ha kérdezünk tőlük? Csányi Vilmos szerint ők maguk is képesek kérdezni

László Enikő, 2021. július 29 - Forrás: Csányi Vilmos

A legtöbb kutyatulajdonos gyakran tesz fel kérdéseket kedvencének: mehetünk sétálni? Kérsz vacsorát? Akarsz játszani? A gazdák többsége kétségkívül meg van róla győződve, hogy az eb érti, amit kérdeznek tőle. Ezzel Csányi Vilmos etológus sincs másképp.

hirdetés

Csányi Vilmos: Jeromos, a barátom című könyvében egykori négylábú társáról, Jerkéről és a segítségével megfigyelhető kutya viselkedési formákról ír. Megfigyeléseit kedves történeteken keresztül szemlélteti az olvasókkal, akik szívébe hamar beférkőzik az etológus híres kutyája, Jeromos.

Csányi Vilmos és mostani kutyája, Janka. /Fotó: Ruzsovics Dorina

A következő részletből kiderül, hogy Jeromos kérdezni is tudott:

Ha…, akkor…

„(…) Ugyancsak bonyolult dolog a kérdezés szokása. Ugye, aki kérdez, az választ vár, tehát nem jutalomfalatot, engedélyt vagy hasonlókat, hanem információt. A nyelvi készség pontosan azért fejlődött ki az embernél, hogy a csoport tagjai információt cserélhessenek. Hova megyünk? Mit hoztál? Ki jön velünk? Mit fogunk csinálni? Már az eddigiekben is, meg a Segítség, kutyás lettem! című ikerkönyvben is sok példáját leírtam annak, hogy a kutyáim, így Jeromos is, kérdeznek. Talán egyet itt is megismétlek. Amikor nálam vendég van, barát, hallgató, tanítvány, akkor bizony sokáig ülünk a szobámban beszélgetve.

Ha Jeromos úgy találja, hogy ez a látogatás már régen túllépte az illendőség határait, bejön, hozzám lép, és teljesen egyértelműen kérdez. Vagy azt mondom, hogy nem, ami azt jelenti, hogy ez bizony még sokáig itt fog ülni, vagy azt, hogy mindjárt, és akkor Jeromosnak érdemes leülnie és kivárnia a végét. A dolog akkor kínos egyébként, ha a vendég érdeklődő, és maga is észreveszi, hogy a kutya akar valamit.

— Mit akar a kiskutya?
Nagyot nyelek.
— Ó, semmi, csak azt kérdezi, hogy mikor megyünk már a lifthez.
— Azt akarja, hogy menjek már?
Most mi a fenét válaszoljak, persze hogy azt, én is, csak én nem merem mondani.
— Á, nem, csak nagyon szeret a lifthez menni.

Csak ért a ráutaló magatartásból. Mert valóban ezt kérdezi, imádja a vendéget a liftig kísérni. Sok gazda ismeri a kérdező viselkedést, de csak azok, akik nagyon odafigyelnek a kutyájukra, és akik szeretnek beszélgetni vele. Ennek az is az oka, hogy aki nagy fegyelemben tartja a kutyáját, az természetesen leszoktatta őt a kérdések feltevéséről, hiszen őt nem az érdekli, hogy a kutya mit szeretne tudni, hanem az, hogy az végezze dolgát. Üljön, feküdjön, szaladjon, és lehetőleg minél kevésbé zavarja a gazdát. Nos, a kutyák nem erőszakosak, ha nem elemi létfeltételeikről van szó. Ha néhányszor kérdeznek, de nem kapnak választ, eldöntik: ez a szeretett lény alkalmatlan a kutyákkal történő kommunikációra, elegendő, ha szót fogadunk neki.

Aki kérdezni képes, azt természetesen őt magát is meg lehet kérdezni, mert ez a dolog kölcsönös, és ha csak egyoldalúan működne, akkor nagyon gyanús lenne, hogy a gazda, mármint én, téved, félreérti a helyzetet, belemagyarázza a kutya viselkedésébe ezt a magas szintű funkciót. Azonban semmi probléma. Jeromost meg lehet bizonyos dolgokról kérdezni. Például kora délután, amikor a vacsora még igen távoli, Jerke úgy gondolja, hogy valami kis előleget kéne kérnie tőlem, csak egy falatot éppen, hogy ellenőrizze, hogy még jól emlékszik-e az ízére. Odajön hozzám, kérőállásban leül, és ha meg kérdezem, hogy mit akar, megnyalja a száját. Ez a szájnyalás, mint említettem, az evés egyezményes jele nálunk, tehát máris tudom, miről van szó. Persze csak nagyjából, mert mint azonnal kiderül, Jerkének valamire fáj a foga rendszerint, és nem akármire.

Ez úgy dől el, hogy, mondjuk, én azt gondolom, Jerke kekszet akar (az esetek többségében azt), odamegyek tehát a csemegraktárhoz, és azt kérdezem: „keksz jó lesz?” és már nyújtom is. Ha Jerke erre gondolt, elfogadja, és már várja is a következőt, mindaddig, amíg el nem hangzik a „nincs több”, amivel már nem lehet vitatkozni, és akkor elmegy. Ha viszont nem kekszre gondolt, akkor csukva marad a szája, és hiába tolom oda a kekszet, nem veszi el. A száj csukva tartása tulajdonképpen pontosan megfelel a tagadás jelének. Nem azt akarom. No, akkor valami mást.

A következő ajánlat egy bizonyos kutyatápból egy szem. A kutyatápokat csak a televíziós kutyák imádják olyan mérhetetlenül, a kulturált kutyák csak akkor eszik meg, ha már napok óta nem ettek semmit, de van egy-két olyan gyártmány, amit ugyan vacsorára szintén nem enne meg Jeromos, de ilyen kis délutáni kuglófozásnak megteszi. Ha erre gondolt, akkor elveszi, és lásd, mint előbb. Vannak persze finom, drága csemegék, amelyeket hosszasan őrzünk, és csak különleges alkalmakkor adunk elő. De előfordul, hogy Jeromos úgy gondolja, ma éppen különleges alkalom van, és azt a drága micsodát szeretné. A kutya is ember, ő is szeret néha kirúgni a hámból.

Szóval, ha a kutyatápot is zárt száj fogadja, akkor nyilvánvalóan a legvégső finomságról lehet csak szó. Ne gondolják, hogy Jeromos visszaél ezzel a választási lehetőséggel. Ő valószínűleg a kekszet, a tápot és a drága csemegét is majdnem egyformán szereti, de egyik nap erre, másik nap arra fáj a foga. Meg lehet kérdezni, melyikre.

Ugyancsak gyakran használatos kérdés a „merre?”. Ha sétálunk, és elágazáshoz érünk, Jeromos, jó kutya lévén, általában megvár, ha csak valami nagyon csábító dolog nem tűnik fel (másik kutya, kisgyerek, szerencsétlen nyúl), amit feltétlenül és azonnal szemre kell vételezni, és a szemrevételezés után megfelelően eljárni. Azaz, az idegen kutyát nemtől és életkortól függően lekezelni — szukával, kiskutyával örömködni, játszani, kannal tisztázni az erőviszonyokat. A kisgyerek mellett szépen lassan elmenni, és ha a mamája már meggyőződött róla, hogy ez egy teljesen ártalmatlan, kedves kutya, akkor a gyereket gyorsan képen nyalni, lehetőleg mindkét oldalról (ez ugye az emberszeretet őszinte kinyilvánítása, no meg a visító, hadonászó anyuka viselkedésének humánetológiai vizsgálata is, Jerke nagy mester ebben, és nagyon vonzódik a kisgyerekekhez).

Szóval, ha ilyen érdekességek éppen nem ígérkeznek, akkor Jeromos bevár engem és kérdőn néz, azt kérdezi: „merre?” és ha én a kezemmel vagy a fejemmel irányjelzést adok, akkor arra indul. Előfordul azonban, hogy a kérdésre kérdés a válasz, és visszakérdezek, hogy „merre?” Ez a kérdés Jeromosnál nem jár hosszas tépelődéssel, mint például Bukfencnél, aki mindig a lehető legjobb döntést akarja hozni, mindkét irányban beleszagol a levegőbe, megfontol, dönt, visszavonja, meggondolja, újra elhatározásra jut, szóval, Bukfenc tépelődő alkat. Nem így Jerke, ő azonnal tudja, hogy melyik irány a jó, és elindul arra. Semmi különös nincs abban, hogy Jeromos sok mindent kér, éppen úgy, mint más családi kutyák.”

Ha érdekelnek Csányi Vilmos további történetei Jeromosról, ez az ajánló neked szól:

Csányi Vilmos: Jeromos, a barátom

Jeromos sok olvasónak régi ismerőse, megfigyelések tárgya, tudományos eredmények előmozdítója, de ami a legfontosabb: a szerző barátja.

 

Ez a kis könyv e barátság történetét és epizódjait eleveníti fel, és közben az emberi lét legfontosabb kérdéseit próbálja megválaszolni. Mitől lesz valamiből valaki? Mikortól lesz a jelek együttese nyelv? A kötet még a kutyátlanok kedvét is meghozza a kutyatartáshoz, a kutyásoknak pedig segít, hogy igazi barátságba kerülhessenek velük, hogy ők is átélhessék, mennyi mindent elmondanak a kutyák, ha megadjuk nekik a lehetőséget.

 

Csányi Vilmos etológus, akadémikus, író. Eredetileg vegyészként kezdett dolgozni, majd ő maga szervezte meg az ELTE-n az etológiai tanszéket, amelynek vezetője is lett. Kutatásai középpontjában kezdetben a halak, a későbbiekben a kutya és az ember viselkedése, a biológiai és a kulturális evolúció kérdései állnak. Számos kötete jelent meg négylábú társainkról, illetve az ember viselkedéséről, hiedelmeiről és gondolkodásáról. Emellett szépíróként is sikeres.

 

Kiadó: Open Books
Ár: 2 999,- forint

A könyvet itt rendelheted meg.

(Képek: Getty Images Hungary, Ruzsovics Dorina – Dívány, Open Books)

hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon