Szakértőt kérdeztünk: Mi a gazdi szerepe a PTSD gyógyításában?

A PTSD, vagyis poszttraumás stressz-szindróma legtöbbünk fejében nagyon emberi probléma, nem is jut eszünkbe, hogy a kutyák is szenvedhetnek tőle. Gazdiként mit tehetünk, ha kedvencünk traumát élt át?

Mint ahogyan az embereknél, a kutyáknál is egyre nagyobb figyelmet kap a testi-lelki egyensúly kérdése, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy edukáljuk magunkat az ebekkel kapcsolatban. Ennek függvényben  nem csupán egészséges állapotukat érdemes ismernünk, de a fizikális, mentális anomáliáik kapcsán is tájékozódnunk kell. A mai hangos, kegyetlen világban egyre többen vállalnak kutyát, sokan mentenek ismeretlen előéletű ebeket. Ezen emberek előbb-utóbb találkozni fognak traumatizált kutyusokkal, akik poszttraumás stressz-szindrómától (PTSD) szenvednek. Erről kérdeztük Panyi Zita kutyaviselkedés-terapeutát, aki munkája során gyakran találkozik rehabilitációra szoruló, traumatizált kutyákkal, akik szoronganak, agresszívek, nem egyszer kényszeres viselkedésmintákat mutatnak. A vele készített interjúnk első részében megismerhettük a traumatizáció alapjait, főleg, hogy mitől alakulhat ki a probléma. Most az aggódó gazdiknak nyújtanánk egy kis iránymutatást, hogy hogyan érdemes hozzáállni egy traumatizált eb rehabilitációjához.

Hogyan tud segíteni a gazdi a traumafeldolgozásban? Mik ennek a lépései?

P. Z.: Az első a gyökerek feltárása. Segítségemre van ebben az előző bő évtizedem, ami során a munkám több, mint ötven százalékát a traumatizált kutyáknak való segítségnyújtás jelentette. A gazdik informálásával párhuzamban. Szoktam mondani, viselkedésterápiára ott van szükség, ahol van (vagy volt) állatbántalmazás. Utóbbi pedig ott van, ahol szükség van emberi jogvédelemre is, mert mindennaposnak számít, hogy egyes emberek a feljogosítottság érzésével bírnak és a körülöttük élőket bántalmazzák. Ami fölött persze a szomszédok, a család szemet hunynak. Ezek mindegyike meg ott van, ahol nincs kulturáltság, de annál jobban dívik az igénytelenség, a suttyóság. Ez messzire vezető gondolat. Így járja meg kutya és ember egyaránt a hadak útját…

A gyökerek feltárása után a traumák oldásához gyakran az életvitel, az életkörülmények megváltoztatása szükséges – mindenképpen szakember irányításával. Új szokások, szabályok, napirend kidolgozása és következetes betartása. A gazdi gondolkodásmódjának megváltoztatása nélkül, az új ismeretekre való nyitottsága hiányában, a komfortzónáján való átlépés cselekményének híján nem lesz változás a kutyus életében. Még egy nem traumatizált kutya családba érkezése is jó esetben hatalmas változásokat hoz, hiszen egy érző lény lesz tagjává egy egységként funkcionáló családnak. Nem nehéz elképzelni, mekkora alkalmazkodást igényel egy PTSD-től szenvedő kutyus örökbefogadása.

Innentől nincs „én kutyám, te kutyád”. Nem lehet megtenni egy korábban elhanyagolt kutyával, akit nem sétáltattak, ezért a lakásban végezte a dolgát, amiért rendszeresen megverte őt és kiabált vele egy felelőtlen, érzelmileg is éretlen ember, ami következtében elkezdte felenni saját ürülékét… szóval nem lehet megtenni vele, hogy ismét csak nem sétáltatják rendszeresen. A gyerekek nyűgösek, kint fúj a hideg szél, egyik szülő agyonterhelt, túlórázik, másik szülőt nem érdekli, mert ő megmondta, ha ide kutya jön, nem fog vele foglalkozni… De álljunk meg egy pillanatra! Hol itt az egység? Hol itt a család, aminek a tagjai tisztelik egymás véleményét és szükségleteit? Hiába villognak egyesek a közösségi médiában a posztjaikkal, mekkora állatmentők is ők, ha otthon a valóságban felelőtlenség követ felelőtlenséget. Egy ilyen családban ki gondol bele, mit él át az a kutya, aki nem kérte, hogy pont ezekhez ez emberekhez kerüljön? Így nem lehet traumát oldani.

Sajnos nem lehet mindenkin segíteni

P. Z.: Az egyik legfájdalmasabb állapotú kiskutya, akivel valaha dolgoztam, egy közepes termetű, fekete, csillogó bundájú kislány volt. Nevezzük Fifinek. Egy autóút fölé benyúló faágra, zsákba téve akasztották fel őt a testvéreivel együtt. Fifi kirágta magát… sajnos egyedül ő élte túl a szabadulást… Szerencsére megmentették és egy gondoskodó családba került. Deus ex machina, hogy a gazdik megengedhettek maguknak erdős részen egy óriási telket és az egész családot olyan helyre költöztették, ahol Fifi boldog lehetett. De mit is jelent ez és miért ennyire lényeges? Eleinte egy kertvárosi részen élt a család. Igen csekély forgalmú kis utcában. Ennek ellenére, alsó hangon, közel félórás procedúra volt, mire a társasház kapuján ki tudtak lépni a kutyussal sétálni. Ha harminc méterre meglátott egy kerékpárost, lelapult a földre, megdermedt. Néha sikított, néha nem. Pár másodperc elteltével már mindenáron ki akarta húzni magát a hámból. Elszabadulni, kiszabadulni, ez lüktetett benne.

Sokszor emlegetem, mert így van: irracionális viselkedéstől nem várhatunk rációt. Amikor Fifi megrettent egy kerékpárostól, autótól, menekültében futott volna alájuk. Dehogy támadó jelleggel közelített ő. Pánikot élt meg, rettegés uralkodott el rajta. Ahol nincs mérlegelés, nincs logika. Szegény, ösztönösen menekült. Hosszú évek teltek el, rég láttam Fifit. Azóta még egy kisgyermek született a családba. Akkoriban a két és fél éves kislány volt a kutyus legjobb barátja és viszont. Fifiben nyoma nem volt emberrel vagy állatokkal szembeni agressziónak. Nem egyszer Felhőcskével, saját kutyusommal mentem hozzájuk.

Sokat fejlődött, ám súlyosan traumatizálódott

P. Z.: Rengeteg mindent megtanultunk klikkerrel, például bábukat feldönteni, alapengedelmes gyakorlatokat, élelem megtagadását, mozgásos feladatokat, Fifi mindent gyönyörűen csinált, míg a kertben maradtunk. Ám ha kiléptünk a lakás ajtaján…. Próbáltuk mi az ellenkondicionálás–habituáció–deszenzitizáció triászát, a környezetgazdagítást, a fizikai lefárasztást, a célzott pszichés foglalkoztatást, a nyugtató feromonokat kibocsátó alternatív készítményeket, állatorvosi konzultáció után non-szedatív gyógyszert, próbálkoztunk figyelem-tereléssel, inger helyettesítéssel, a pozitív megerősítéses technikák DRO-válfajával, másik kutya bevonásával, falkába helyezéssel és kismillió egyébbel… Semmi nem segített. A kutya városi környezetben szenvedett, mert oly súlyos mértékben traumatizálódott, hogy az egykori trauma átélésére kicsit is emlékeztető helyszíneken (ahol több jármű jelenhetett meg egyszerre) csillapíthatatlannak bizonyult rettegése.

Keserű tény: nem lehet minden kutyán segíteni. Túl az egyén felelősségén (valaki egykor traumatizálta Fifit), felmerül a társadalom felelőssége (felelőtlensége) is. Egy autóúton hogyan tehető ez meg? Vajon ahová Fifi született, ott is ellene voltak az ivartalanításnak? Vajon mennyire informált az a közeg, ahol a nem kívánt szaporulatra ez a „megoldás”? Megjelenik az a felelősség (felelőtlenség) is, amely lehetővé teszi, hogy a társadalom tagjai egymással és más élőlényekkel szemben követhessenek el büntetlenül, következmények és felelősségre vonás nélkül aljasságokat. Ahol dúl az ego, csökevényesül a gondolkodás.

Ismerni kell a saját határainkat

P. Z. : Aki kutyát szeretne, tesztelje a kiszemelt almot szakember segítségével! Menjen és kérjen információt a tenyésztőtől vagy a menhely, a gyepmesteri telep vezetőitől, gondozóitól. Hátha tudnak számára olyan kutyust ajánlani, aki a leendő gazdi, a család életviteléhez, létszámához, környezeti sajátosságaihoz illeszkedni tud. Nem mindegy, milyen céllal történik a (kis)kutya kiválasztása. Olyan kutyust szeretnék, aki alkalmas arra, hogy kutyáktól rettegő emberekkel, vagy rehabilitálandó kutyákkal dolgozzon? Hospice munkába szeretnék vele bekapcsolódni? Szarvasgombát szeretnék vele keresni? Nemes egyszerűséggel a kutyatársam keresem? Könnyen belátható, a kiszemelt ebzetnek minden egyes esetben különböző kritériumoknak kell megfelelnie.

A tudás kincs

Érdekesség, hogy Finnországban például vannak ún. olvasókutyák. A könyvtárakban alkalmazzák őket. Leültetik melléjük a kisgyerekeket, akik könyvből olvasnak fel nekik. Így fejlesztik a kicsik olvasási készségeit, így tornásszák fel motivációs szintjüket és indirekten tanítják őket a többi élőlénnyel való együttműködésre, a többi érző lény tiszteletére. Olvasás közben meg lehet simítani a kutyusok finom bundáját, meg lehet fogni a mancsukat. A világ lehetőségei gazdagok tehát. Ehhez azonban igénynek is lennie kell az emberben. Első lépés mindig a saját magammal szembeni igényesség. Hogy ne elégedjek meg azzal, ami körülvesz! Próbáljak új ismeretekre szert tenni! Ez nem feltétlen kerül pénzbe, nem mindig kell drága kurzusokon részt venni vagy tanfolyamokat elvégezni nemzetközi akkreditációval. Ha szeretnék egy témáról többet megtudni, akkor le lehet tölteni az internetről tanulmányokat. Ha pedig van rá idő, akkor meg lehet tanulni egy új nyelvet akár.