hirdetés

Csányi Vilmos: akik a kutyák ellen ágálnak, emberekkel szembeni utálatukat vezetik Ie

László Enikő, 2021. június 24 - Forrás: Csányi Vilmos

Csányi Vilmos etológus professzort nem csak a kutyák foglalkoztatják. Legújabb könyvében számos témával kapcsolatban leírja személyes tapasztalatait és őszinte véleményét.

hirdetés

Fake news, hiedelmek, a koronavírus általi elszeparálódás, az oltásokban való kételkedés, a hazudni tanulás. Csak néhány érdekes téma, amivel kapcsolatban az elismert etológus, akadémikus kifejti a véleményét. De nem száraz, tudományos módon, hanem szórakoztató és olykor meglepő, szinte húsba vágó őszinteséggel. Drága barátaim, kedves majmok!

Fotó: Ruzsovics Dorina

Csányi Vilmos természetesen új könyvében is ír az ebekről. A következő részlet bizonyára minden kutyakedvelőt hosszasan elgondolkodtat:

A leghétköznapibb fasizmus

„Évekkel ezelőtt a Vár alján laktam, és kutyasétáltatás közben gyakran találkoztam egy kedves nagyon öreg nénivel, a környékbeli macskák etetésére és védelmére kirendelt speciális őrangyallal. Ha a cicák meglátták, amint súlyos cekkereit cipeli, amelyek csirkefejekkel és -nyakakkal voltak tele, már messziről szaladtak elé, és dorombolva cirógatták, kerülgették lábait. Imádták őt, és az imádat kölcsönös volt. A cekkerek idővel egyre nehezebbek lettek, és a cicák is kényelmesebbek. Beköltöztek a nénihez vagy tizenöten. A lakás ettől erősen kezdett bűzleni, és sajnos a néni is. A szomszédok pedig zúgolódni kezdtek. Egy ismerősünk elbeszélése szerint elmentek az önkormányzat jegyzőjéhez, és panaszt tettek. Súlyosat.

Ezután történt a csoda. Valaki kijött az önkormányzattól, és beszélgetett a nénivel. Egyezséget ajánlott. Maradhatnak a macskák, sőt hetente fél zsák macskatápot is ad majd az önkormányzat, aminek fejében a néni megengedi, hogy kimeszeljék a lakását, kimossák a ruháit, és eltűri, hogy hetenként egyszer egy jóravaló fiatalember kitakarítson, Az egyezség megköttetett. A bűz megszűnt, és magam is többször láttam az utcáról a lakásban e fiút takarítani.

Én pedig évekig felemelt fejjel és kidüllesztett mellel jártam, és valahol Európában éreztem magam.

Ez azonban egy régebbi budai történet, a mostani történetem Újpesten esett meg a minap. Ez az önkormányzat rendet és nyugalmat óhajtott teremteni, akkor is, ha az itten élők netán beledöglenek. A kutyákkal kezdték. Rendelet született arról, hogy az önkormányzat tudja, mit szabad a népnek, és mit nem. Egy lakás – egy kutya. A fölös ebeket elkobozzák, és azonnal megölik. Valószínűleg tévedésből az is belekerült a rendeletbe, hogy a már meglévő kutyákra nem vonatkozik, de ez sem okoz problémát, mert a rendelet ezen szakaszát nem tartják be.

Hogyan lesz az ilyen ostoba rendeletekből kín, nyomorúság, halál, fasizmus?

A jó szomszédok közreműködésével. Egy idős hölgynek három kutyája van. Buksi öreg jószág, tizennégy éves, és Mici meg Falika, kutyaélet szempontjából szintén túl a delelőn, tizenegy évesek. Nos, a szomszédok összevesztek a nénivel, ma már kibogozhatatlan, hogy miért, és kinek volt igaza, és kinek nem, de az áhított édes bosszú kínálta magát az ügyesen formulázott rendelet révén. Nem kell mást tenni, csak váltott csapattal naponta panaszt tenni a jegyzőnél, hogy ugatnak a kutyák, és ez már tűrhetetlen. A jegyző intézkedik: határozat az elkobzásról, végszó: megfellebbezhetetlen. Mint a vérbíróságon. Ezután már csak ki kell lesni, hogy mikor nincsen otthon a néni. A feljelentők persze készségesen segítenek, jön rendőr, önkormányzati előadó, és szerintük teljesen szabályosan feltörik egy állampolgár lakását, és a háromból két kutyát, Buksit és Micikét „elkobozzák”. Sintértelep, azonnali kivégzés. A feltört lakásban kis cédula, hogy itt jártak. Az, hogy az eredeti rendelet a már meglévő kutyákra nem vonatkozik, ugyan kérem, a lakók már lincshangulatban voltak, nyilatkozza az illetékes.

Tehát, polgártársaim, a mi fejlett és az ugyancsak állatbarát kis országunkban előfordulhat, és bizonyára egyre többször elő is fog fordulni, hogy amíg a városban ügyes-bajos dolgainkat intézzük, jön az általunk választott hatóság képviselője, és rendőri felvezetéssel a kutyakommandó, élet és halál megfellebbezhetetlen ura, betörnek a lakásunkba, és kivégzik szeretteinket. Úgy döntöttek, hogy most már elég belőlünk, kutyákkal kezdték, ki tudja, mivel folytatják. Kivégzik, elpusztítanak, meggyilkolnak valakit, aki és ez nem stiláris hiba, mert egy családban élő, szeretett kutya az „aki”, mert személyisége van – sok évig érzelmi társunk, talán egyetlen szociális kapcsolatunk volt ebben a világban.

Akivel naponta beszélgettünk, mert egy kutyával beszélget az ember, aki reggel üdvözölt bennünket, aki kért és kérdezett, részt vett a maga – bár nagyon is emberi módján az életünkben, örült velünk és szomorkodott, megérintett, térdünkre hajtotta a fejét, és úgy nézett ránk, ahogyan csak azok néznek, akik valakik. Lehet, hogy már csak ez a kutya volt az életünk értelme, de valakiknek útjában állt, tehát el vele.

Az emberi faj egyidős a kutyákkal, és együttes történetük az egymáshoz csiszolódás története. A kutya nem az egyik állat a többi közül, hanem az, akit a magunk képére és hasonlatosságára formáltunk, akinek egészen magasrendű érzelmi élete van, és aki szereti őket, tudja, nap mint nap tapasztalja, hogy úgy viselkednek, mint a két-három éves gyerekek, éppen csak nem beszélnek – még. No, két ilyen valakit, Buksit és Micikét gyilkoltatott meg a jegyző, hogy hagyják már őt békén a szomszédok azzal az öregasszonnyal. Megtehette, hatalma van felettünk. Nem a dolgát végezte, nem járt utána, hogy ki mit, miért, nem ajánlott egyezséget, még a maga szabályait sem tartotta be. Öletett.

Humánetológiai szempontból nagyon érdekes, hogy éppen a kutyák, és csak a kutyák képesek emberekből éppen akkora gyűlöletet kiváltani, mint egy másik ember. Akik utálják a kutyákat, azok éppen az „akit” látják bennük, és ezért képesek velük kapcsolatban mindazon aljasságra, amit egyébként csak magunk között szoktunk alkalmazni. Ezért ölik, kínozzák, verik a kutyákat. Egy papagáj vagy kecske nem vált ki gyűlöletet, mint ahogy egy cseresznyefa sem. A szeretet vagy gyűlölet élőlények által történő kiváltásának mértéke pontosan aránylik az illető lény emberhez való hasonlóságához. Azok, akik a médiában, az önkormányzatoknál a kutyák ellen ágálnak, emberekkel szembeni utálatukat vezetik le ekképpen, és inkább szakértő pszichológus segítségére volna szükségük, mint hatósági támogatásra.

A kutyák időnként harapnak.
A kutyák ugatnak.
A kutyák az utcán ürítenek.
És ez borzasztó és elviselhetetlen. És ezt radikálisan csökkenteni, majd megszüntetni kell.
Az autók embereket ölnek, hetente tíz-tizenötöt, nem számítva most a nagyszámú sérültet.
Az autók zaja elképesztően nagy.
Az autók az utcán iszonyúan büdösek, és bűzük mérgező.
Ez kellemetlen, de a modern társadalom ezzel jár, ezeket a jelenségeket el kell viselnünk.

Az autó egy tárgy.
A kutya a társunk.
Sokkal több autó van, mint kutya.”

A fent idézett részlet 2001-ben történt,  az említett rendelet már nem érvényes. Az Újpesti Önkormányzat azóta minden évben nagy összegeket költ az állatvédelem támogatására, valamint 2013-ban együttműködési megállapodást kötött az ország első állatmentő járőrszolgálatával, az Állatmentő Ligával.

Ha kíváncsi vagy az etológus további történeteire is, ez az ajánló neked szól:

Csányi Vilmos: Drága barátaim, kedves majmok – Emberi és állati egypercesek

Csányi Vilmos ismét tudományos alapossággal, mégis végtelenül szórakoztatóan, humorral, személyes történetekkel fűszerezve járja körül az ember viselkedését, motivációit, kevéssé ismert tulajdonságait.

Viselkedésmódjainkat (hogy milyen válaszaink vannak például a világjárványra, miként viseljük a bezártságot, próbáljuk elviselni a személyes találkozások hiányát) alapvetően meghatározza, hogyan éltek valaha őseink.

Korábban egy domináns személy vezette, néhány száz főből álló csoportban éltünk, amelynek tagjaival folyamatosan együttműködtünk. A legfontosabb célkitűzésünk egykor az volt, hogy magát a csoportot életben tartsuk. Nem úgy a másik csoport tagjait, akikkel konfliktusban álltunk. Ma már nem léteznek ezek a csoportok, megatársadalmakban élünk, egyszemélyes csoportként – és ez erős hatással van a mindennapjainkra.
Korábbi, vándorló, gyűjtögető-vadászó életmódunk idején azt tanultuk, hogy döntéseinket gyorsan, csak a közvetlen következményeket figyelembe véve hozzuk meg. Inkább választottuk azt a megoldást, amely közeli jóval kecsegtetett és ködös, távoli rosszal, mint a közeli, pici rosszat és távoli, megfoghatatlan, de hatalmas jót. Ezért nehéz rávenni ma az embereket arra, hogy gondoljanak a klímaváltozásra, ne irtsák ki az esőerdőket, korlátozzák a szén-dioxid-kibocsátásukat, és egyáltalán: foglalkozzanak a távoli jövővel.

Csányi Vilmos etológus, akadémikus, író. Eredetileg vegyészként kezdett dolgozni, majd ő maga szervezte meg az ELTE-n az etológia tanszéket, amelynek vezetője is lett. Kutatásai középpontjában a kutya és az ember viselkedése, a biológiai és a kulturális evolúció kérdései állnak. Számos kötete jelent meg négylábú társainkról, illetve az ember viselkedéséről, hiedelmeiről és gondolkodásáról. Emellett szépíróként is sikeres.

 

Kiadó: Open Books
Ár: 3 999,- forint

A könyvet itt rendelheted meg.

(Képek: Getty Images Hungary, Open Books, Ruzsovics Dorina – Dívány)

hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon