hirdetés

A kutyák miatt tűnt el a neandervölgyi ember: nekik köszönhető, hogy a modern ember 40 ezer éve elfoglalta Európát

Hangai Lilla, 2022. augusztus 26 - Képek: Getty Images Hungary

A neandervölgyi maradványok 19. századi felfedezése óta kihalásuk oka vitathatatlanul az emberi evolúció egyik leglenyűgözőbb rejtélye. Miért fogyatkozott meg és tűnt el a föld színéről egy olyan faj, amely annyira hasonlított hozzánk, hogy ruhát viselt, tüzet használt, eltemette halottait, ékszereket készített és szavakkal kommunikált?

hirdetés

Pat Shipman, a Pennsylvania Egyetem adjunktus professzora szerint talán tudat alatt a neandervölgyiek sorsa iránti érdeklődésünk szorosan összefügg azokkal a kérdésekkel, amelyeket saját létezésünkkel kapcsolatban teszünk fel. Azt reméljük, hogy ha megértjük kihalásukat, jobban megismerhetjük önmagunkat. Bármi is legyen az ok, a misztérium mind a tudósok, mind a közvélemény fantáziáját a mai napig rabul ejti.

A tudósok két csoportra oszlanak

A kutatók körében a neandervölgyiek eltűnésével kapcsolatos elméletek többnyire két fő irányvonalra oszlanak. Az egyik csoport szerint a környezeti változások tették lehetetlenné a neandervölgyiek túlélését. A vesztüket az újonnan érkezett afrikai Homo sapiens csoportok okozták. A lakható területek peremére szorították ki őket, így végül lehetetlenné vált a túlélésük.

A közelmúltban felmerült az a lehetőség is, hogy a betegségek csendes, de pusztító szerepet játszottak a neandervölgyiek halálában. A kihalás talán erős szónak tűnhet, de egy hatalmas földrajzi kiterjedésű, körülbelül 20 000 év alatt végbement folyamatról beszélünk. Ami a Horvátországban élő neandervölgyieket érintette, az valószínűleg teljesen eltért attól, ami a Franciaországban letelepedett lakosság halálát okozta.

A farkas volt az oka mindennek!

Pat Shipman antropológus fő kutatási szakterülete a tafonómia. Ez a tudomány tanulmányozza a testek csontokra, majd fosszilis maradványokra való lebomlását.

Shipman rendkívül meggyőző példát állít fel a Homo Sapiens invazív fajként betöltött szerepére. Ez a csoport körülbelül 40 000-50 000 évvel ezelőtt érkezett Európába, és azonnali hatást gyakorolt az ökoszisztémára. És nem a neandervölgyiek voltak az egyetlen áldozatok.

Miután a Homo sapiens megérkezett Európába, az úgynevezett „ragadozó szövetség” (olyan állatcsoport, amely a barlangi hiénát, a barlangi oroszlánt és a kardfogú macskaféléket foglalja magába) elkezdtek eltünedezni, majd kihalni. A neandervölgyiek, akik szintén a „ragadozó szövetség” tagjai voltak, ugyanerre a sorsra jutottak a Homo sapiens-szel való verseny eredményeként.

Eddig ez az elmélet ellentmondásmentes és összhangban van sok más tudós által felállított teóriával, akik szintén azt állítják, hogy az „értelmes ember” kijátszotta az őslakos neandervölgyieket a saját sikere érdekében.

És most érkeztünk el a kedvenc témánkhoz, a kutyához. Ha eddig kitartottál, gratulálunk, nem fogod megbánni! Pat Shipman érvelése egy teljesen új perspektívát kínál a neandervölgyiek kihalásával kapcsolatban. Nagy szerepet tulajdonít a farkasoknak is abban a folyamatban, amely a Homo sapiens dominanciájához és az eredeti „ragadozó szövetség” tagjainak végső hanyatlásához vezetett.

A háziasítás volt a neandervölgyiek halálos ítélete

Pat Shipman szerint a neandervölgyiekkel ellentétben, akik soha nem háziasítottak állatokat, a Homo sapiens röviddel Európába érkezésük után szövetséget kötöttek a farkasokkal. Olyan gyümölcsözően indult ez a kapcsolat, hogy végül domesztikációhoz vezetett. És ezzel létrejött az a halálos elegy, ami lehetővé tette számukra, hogy felülmúlják az összes többi ragadozót.

A farkasok egyedi technikájuknak köszönhetően rendkívül eredményes vadászok; az emberrel együttműködve pedig legyőzhetetlennek bizonyultak. Nyomon követték és sarokba szorították még az olyan zsákmányállatokat is, amelyek potenciálisan túl nagyok voltak ahhoz, hogy a falka kockáztasson miatta. Ekkor lépett közbe az ember lándzsákkal és más lövedékfegyverekkel, hogy elvégezze az utolsó simításokat. Ily módon mindkét faj kulcsfontosságú képességeit felhasználva létrejött a szimbiotikus szupervadász.

Ezenkívül az ilyen típusú csapatmunka lehetővé tette még azt is, hogy elriassza a zsákmány esetleges fosztogatóit, mint például a barlangi oroszlánokat és a hiénákat, valamint más, idegen farkasokat.

Kiderült, hogy a háziasítás eddig vélt dátuma hibás

Természetesen ez az elmélet csak spekuláció lenne, ha nem lennének azt alátámasztó bizonyítékok, amelyek csak nemrégiben láttak napvilágot. A hagyományos elmélet szerint a kutyák háziasítása körülbelül 10 000 évvel ezelőtt kezdődött, amikor rohamosan elkezdett fejlődni a mezőgazdaság is. A genetikai kutatások azonban ezt a dátumot kezdik egyre visszább tolni a múltban.

A régi elképzeléseket felülíró új adatokok közé tartozik a belgiumi kutyakövületek szénizotópos kormeghatározása. A vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy az említettek leletek 36 000 évesek is lehetnek. Ez nemcsak jóval korábbi, mint azt eddig hitték, hanem pontosan beleesik abba az időkeretbe is, amelyet Pat Shipman megállapított az emberek és a farkasok közötti szövetség létrejöttére. „Személy szerint ezeket a fajta felfedezéseket szeretem a legjobban. A módszertan megalapozott, az összehasonlító mintaméretek elismerendőek, az eredmény pedig arra készteti az embert, hogy átgondolja mindazt, amit eddig tudni vélt.” – fűzte hozzá Pat Shipman.

Semmi sem tökéletes

Maga Shipman hívja fel a figyelmet arra, hogy a tézisben azonban vannak hiányosságok. (Ne felejtsük el, hogy például Charles Darwin: A fajok eredete című művében is volt néhány homályos folt.)

Shipman kollégái olyan részletekre is rámutatnak, amelyek ellentétes adatokat vagy eltérő értelmezéseket kínálnak, de ez elkerülhetetlen. Az emberi evolúciós tudomány egyik nagy erőssége, hogy az új bizonyítékok mindig arra kényszerítik a tudósokat, hogy újraértékeljék a már meglévő eredményeket. A mai bizonyítékokkal alátámasztott elképzeléseket bármikor elsöpörheti egy, a jövőben a területen megszülető új fejlesztés.

Bizonyára vannak olyanok is, akik kétkedve fogadják Pat Shipman elméletét, hiszen egy megfejthetetlennek tűnő titokzatos rejtély mindig izgalmasabb, mint maga a megoldás. De Shipman emlékeztet minket a kutatómunka és a publikálás legfontosabb okára: „Nem azért publikálunk, csak hogy publikáljunk és az sem igaz, hogy nem törődünk a hatásokkal vagy a kutatási kiválóság keretrendszerének megtérülésével. Valóban időt szánunk az adatok vizsgálatára, a nagy kérdések mérlegelésére és a több témában történő szintézisre is, hogy életképes és intellektuálisan kielégítő elméleteket hozzunk létre.”

Kövess minket a közösségi oldalainkon is!
hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon