hirdetés

Aki a kutyákat nem szereti, csak rossz ember lehet? Márton Attila különvélemény

Márton Attila, 2020. november 5

Azokat, akik kutyával élnek együtt, sok esetben sokkolja a tény, hogy léteznek olyanok, akik nem szeretik az ebeket. Akik pedig valamilyen traumatikus élményen mentek át, azt nem tudják megérteni, hogy nekik miért kéne szeretniük őket.

hirdetés

A kutyatartás nem mindig csak örömet okoz. Számos probléma- és konfliktusforrást is magában rejt, amelyeket sok esetben nem is igazán vagyunk képesek normálisan kezelni.

Rossz emlékek

Gyerekkoromban megharapott egy kutya. Egy közepes termetű eb volt. Arra már pontosan nem emlékszem, hogy mi is történt. Szerencsére komolyabb sérülést nem szenvedtem, viszont hosszú éveken keresztül féltem az idegen kutyáktól. (Amelyik eb nem nálunk lakott, az mind idegen volt.)
A sorsnak általában elég szarkasztikus a humora, tekintve, hogy milyen irányba ment az életem. Még mind a mai napig emlékszem arra, amikor már felnőttként beléptem életem első kutyakiállítására, ahol több, mint ezer kutyával találtam magam „szemben”. A gyerekkori trauma még mindig bennem élt és idő kellett ahhoz, hogy a bevésődött rossz emlékek hergelte szorongást idővel leküzdjem.

De nem mindenkit viccelt meg ennyire az élet, mint engem, aki kénytelen volt szembenézni saját félelmével. Ez sikerült. A rossz emlék nem okozott komoly traumát, annyira nehéz dolgom nem volt. De nem mindenki ilyen szerencsés. Akit komolyabban mart már meg a családi vagy az utcán kóborló eb, nem biztos, hogy valaha akar barátkozni kutyákkal. Ott lesz benne a félsz valószínűleg élete végéig. Ismerve sok négylábú szocializálatlanságát nem is biztos, hogy ez a félelem minden esetben alaptalan.

A szomszéd kutya

De nem szükséges egy traumatikus élmény ahhoz, hogy valaki az ebekről vagy a kutyatartókról rossz véleménnyel legyen. Az ellenszenv kiindulópontja pedig a felelőtlen állattartás és az azzal járó kellemetlenségek. Senki sem szeret ürüléket sikálni a cipője talpáról. Senki sem szereti azt, amikor képtelen nyugodtan pihenni, mert a szomszéd lakásba zárt eb egész nap vonyít, vagy amikor a kerítésen átszökve ismét kicsinálja a csirkéket.

Azért, mert valaki nem vágja magát hanyatt a másik kedvencének cukiságától, és indokolt esetben még rossz szemmel is néz rá, nem biztos, hogy rossz ember. Ha valaki szóvá teszi azokat a problémákat, amelyeket az eb okoz, nem jelenti azt, hogy ne szeretné a kutyákat. Nagy valószínűséggel a kritika célpontjában nem is az állat áll, inkább az a személy, aki annak felelős tartására lenne hivatott. Valószínűleg ezért is reagálnak erre nagyon sokan igen érzékeny módon, mivel érzik az ellenük felhozott kifogások jogosságát és tudják jól, ők a ludasok.

Az világos, hogy ha valaki kutyát tart, számára az ő kedvence, annak jelenléte az esetek többségében örömforrás. De nem biztos, hogy ugyanazt éli meg a közvetlen környezet is.

Acsarkodás

A problémák és konfliktusok kezelésére mindenkinek megvannak a saját maga készségei és eszköztára. Vannak olyan módozatok, amelyek kevésbé hatékonyak, mint például a figyelmen kívül hagyás, a hárítás, mások okolása.

A kutyákat megszóló vagy az ebek által okozott problémákat felhánytorgató konfliktusok esetében gyakran használt visszavágás szerint ők még így is különbek, mint sok ember. Érdekes érvelés, amire nagyon sokan bólogatnak. Viszont hárításnak elég gyenge próbálkozás. Senkit sem ment fel a felelőtlen kutyatartás vádja alól, ha megnézi, más miben és mennyivel rosszabb, majd ezzel próbál takarózni. Főleg azért, mert ez semmit sem old meg.

Az ebekhez kapcsolódó konfliktusok forrása általában a hozzá nem értés hiányában és a kölcsönös toleranciában meglévő vakfoltokban rejlik. A felelős állattartáshoz az is hozzátartozik, hogy úgy tartok kutyát, hogy az nem csak nekem jó. A környezetemet se szívatom meg vele.

A témával részletesen foglalkozik a Kutyabajok legutóbbi adása:

(Képek: Getty Images Hungary)

hirdetés
További cikkeink

Keresés az oldalon