Jogom van kutyát tartani! De hol marad a felelősségem? – Márton Attila különvélemény

A fiatalok generációját (mármint a tőlem fiatalabbakat) előszeretettel szoktuk akként jellemezni, hogy önzők, narcisztikusak, úgy gondolják, hogy nekik minden eredendően jár, felelősséget viszont nem vállalnak. Mindez az attitűd vajon hogyan jelenik meg a kutyatartási szokásokban?

Azt csinálok, amit én akarok

Nem hinném, hogy ez a jelenség generációhoz köthető lenne. Inkább tartom össztársadalmi problémának.
Alapjáraton nagyon sokan nem szeretnek felelősséget vállalni. Még akkor sem, ha olyan munkakörben keresik meg a kenyérre valót, ahol ez alapvető elvárás lenne. Mert ha valami rosszul sül el, egyértelművé válik, hogy képesek vagyunk hibákat elkövetni, rossz döntéseket meghozni. Nem vagyunk tökéletesek. Mindezt egy olyan korban, amikor mindennél lényegesebb a tökéletesség látszatának fenntartása. Ebbe pedig nagyon sok energiát bele is tolunk.

A látszatfenntartásnak roppant széles és kifinomult eszköztára van. Kutyatartás esetében talán az egyik legjellegzetesebb az „én kutyám, én tudom, hogy neki mi a jó” gondolat ilyen-olyan módon kifejezve. Kategorikusan és néha túltolt határozottsággal kijelentem, hogy amit én elgondolok és cselekszem, az úgy helyes, ahogy van. Senki ne szóljon bele.

Kinek a hibája?

A tökéletesség illúziójának megvédésére vannak további mechanizmusok, amelyeket sokan mesterien használnak az olyan helyzetekben, amikor megtörtént a baj. Ilyenkor minden erővel megpróbálják lesöpörni a felelősség legapróbb morzsáját, aztán az egészet valaki másra ráönteni.

Amikor a rossz kerítés miatt kiszökő kutyát egyszer csak elütik, akkor dögöljön meg az a rohadt állat, aki ilyet tett egy kutyával.
Ha a nem megfelelően tartott és nevelt kutyánk viselkedésproblémái már kezelhetetlenné váltak, többször szétszedte a lakást, megmorgott engem, vagy megharapja a gyereket, akkor kivisszük az erdőbe, elvisszük a menhelyig, vagy simán agyoncsapjuk. Mert a kutyánk bolond vagy ideggyenge.

A kihagyott orvosi kontrollok és a végig nem vitt kezelés miatt idő előtt eltávozó kutya haláláért is az állatorvos a hibás. Ugyanez a helyzet az orvosi kezelés nélküli élő, szeretetből agyonetetett, kórosan elhízott kutyák egészségügyi problémáival, akik életük utolsó tíz percében jutnak be az állatorvosi rendelőbe. És csodák csodájára, a nyerészkedőnek kikiáltott állatorvos, akinek az a dolga, hogy a biológia szabályaival szembemenve csodát tegyen és mindenkit, minden körülmények között megmentsen, végül mégis kudarcot vallott.

Ha előzetesen bárkinek felhívjuk a figyelmét a rossz kutyatartási szokásaira, könnyen megkaphatjuk, hogy ebbe miért szólunk bele, mivel ő jobban tudja, az ő kutyája. Még úgyis, ha nyilvánvaló, hogy minimális ismerettel rendelkezik. Klasszikus példaként említeném azokat, akik elég keményen kiállnak azon szokásuk mellett, hogy továbbra is csokoládéval fogják etetni a kutyájukat, mert eddig is azt kapott, semmi baja nem volt.
Az már más történet, hogy amikor közvetlenül vagy közvetetten a kutyának baja lesz, ezt hogyan kezeli le magában és a külvilág felé.

Ha rossz dolog történik és emiatt mi nagyon szomorúak vagyunk – akár napokig sírunk a veszteség miatt – az az esetek többségében valaki más hibája. Csak a mi felelősségünk tűnik el. És ebben általában meg is erősít minket az internet népe.

Elfogadás

Ennek a jelenségnek az ellentétes oldala a másik folyamatos hibáztatás. Amikor valaki tanácsot vagy segítséget kér, majd megindul az össznépi támadás, mindennek elhordva az illetőt.
Ez a jelenség ráadásul nem motivál minket arra, hogy magunk előtt elismerjük, mások előtt felvállaljuk a hibáinkat. Hozzáteszem, nem is biztos, hogy mindezt a közösségi oldalakon kéne megtenni, ahova nagyon sokan kizárólag azért járnak, hogy másokon élezzék a nyelvüket.

Az igazság valahol (ismét) középen van.
Vannak olyan hibák, amelyek színtiszta emberi ostobaság vagy felelőtlenség következményei. Ilyenkor mást okolni nem etikus. És vannak olyan történések, amelyeket nem tudunk előre megjósolni vagy ha a fejünk tetejére álltunk volna se tudjuk elkerülni őket.

Az viszont biztos, hogy a kórosan túltolt magabiztosság és arra fogni mindent, hogy én úgy is tudom, nekem ne mondja meg senki, elhibázott taktika. Főleg azok esetében, akik a rendkívül hiányos tudásukat ezzel próbálják elfedni.
Ne abba fektessünk sok energiát, hogy mindenkivel elhitessük – akár lenyomva a másik torkán – hogy mi mindent jól csinálunk. A látszat fenntartására fordított időt töltsünk inkább azzal, hogy megtanuljuk azokat a dolgokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy tényleg jól csináljuk.