hirdetés

Miért mondják, hogy a kutyák szőrös gyerekek? Ezek a kutatások adják a magyarázatot

László Enikő, 2021. július 22 - Forrás: Csányi Vilmos

Szinte nincs olyan kutyabarát, aki ne hallotta volna már legalább egyszer azt a híres mondatot, hogy a kutyák szőrös gyerekek. De miért mondja ezt Csányi Vilmos etológus?

hirdetés

Csányi Vilmos egyik leghíresebb, legtöbbek által olvasott könyve az A kutyák szőrös gyerekek, vagy korábbi változatában Bukfenc és Jeromos néven ismert kötete. A legújabb, nemrég megjelent, átdolgozott kiadás is az A kutyák szőrös gyerekek címet viseli, ami a professzor egyik legelterjedtebb mondása. De pontosan miért állítja ezt? Miben hasonlítanak az ebek a 2-3 éves gyerekekre? A könyv alábbi részletéből kiderül!

Csányi Vilmos és Janka. /Fotó: Ruzsovics Dorina

Tanítás és taníthatóság

„Azt hiszem az igazi áttörést a kutyaelme működésének megértésében – és a nemzetközi elismerést is, annyi év után – Topál József kollégám gyermekpszichológusokkal együtt közölt, a Science folyóiratban megjelent, két cikke jelentette. Hogy a kutyák viselkedése sokban hasonlít a gyermekekére, azt már régebben is tudtuk. De a „kutyák szőrös gyerekek” tréfás megjelölése ekkor kapott igazi alátámasztást. Ezek az eredmények azóta is meghatározzák a kutyaelme működésének vizsgálatát világszerte.

Kezdjük az elején. Magyar gyermekpszichológusok Csibra Gergely és Gergely György fogalmazták meg a „természetes” pedagógia koncepcióját. Ennek egyes elmei már humánetológiai tanulmányokban megjelentek, de ott nem alkottak összefüggő logikus és kísérletileg is ellenőrizhető elméletet. A „természetes” pedagógia az emberre jellemző ismeretátadási és kommunikációs viselkedést jelöl. Ennek az a lényege, hogy az ember veleszületett adottságainál fogva, már csecsemőkorától kezdve felismeri azt a helyzetet, amikor a tanító és a tanuló szerepe az emberi kapcsolatokban megjelenik. A tanítónak valamilyen közlési szándéka van, amelyet kifejez, a tanuló ezt felismeri és elfogadja.

A közlési szándékban a tanító megjelöli a közlés tárgyát és a tanuló ezt képes azonosítani. Ezután következik a tárggyal kapcsolatos ismeret vagy instrukció kinyilvánítása a tanító részéről és ennek elfogadása a tanuló által. Kicsit kacifántosnak tűnik a tömör elmélet. De nagyon egyszerűen belátható, hogy gyors, sikeres tanítás csak ezen a módon jön létre. A tanítónak és a tanulónak is fel kell ismernie saját szerepét. Illetve azt is, hogy a kapcsolatnak mi a tárgya, mi a megtanulnivaló. Már a csecsemők felismerik a közlési szándékot például a megszólítást, szemkontaktust, és a tekintet követésével képesek a közlési szándék tárgyát is azonosítani. És bizony a kutyákban is megjelent ez a képesség.

Az előbb említett két Science-cikkben leírt kísérlet közül az első egy a gyermekpszichológiában már korábban ismert kora gyermekkori „észlelési hibából” indult ki. A kísérletvezető pszichológus egy asztalnál ül. Az asztalon jobbra és balra két felfordított műanyag virágcserép, amely kitűnően alkalmas tárgyak elrejtésére és egy teniszlabda. Vele szemben ül a kísérleti alany egy másfél-két éves gyerek a mamája ölében. A pszichológus felveszi a labdát, mutatja a gyereknek, majd folyamatosan beszélve a babához eldugja az egyik, mondjuk a bal oldali cserép alá. Rövid idő múlva megkérdezi a babát: hol a labda? Az megmutatja. Ez a mutatvány néhányszor megismétlődik, majd az éppen következőben a pszichológus a másik, a jobb oldali, cserép alá teszi a labdát.

Következik a kérdés. Hol a labda? És hiába látta a baba, hogy a játék most az ellenkező oldalra került, az esetek nyolcvan százalékában az első rejtések helyére, a bal cserépre mutat. Hiba! De mi az oka? Sokat vitatkoztak ezen és a legtöbben azzal magyarázták, hogy ebben a korban a baba éretlen, az agyában az idegsejtek myelinburkolata sem fejlődött még ki ezért valóban hibázik, téveszt és ennyi. Majd kinövi.

Nos, az említett kitűnő cikkben ismertetett kísérlet megoldotta a problémát, felfedte a hiba okát, egyben kimutatott egy nagyon fontos embertulajdonságot. A következőképpen: az eddig elmondott kísérletet azonos eredménnyel megismételték, de kiegészítették egy olyan szituációval is, amikor a kísérletvezető pszichológus nem beszél a babához. Csendben ül, és egyszer csak elrejti a labdát, éppen úgy mint az előbb néhányszor balra, majd jobbra. Minden rejtés után a babára néz és kérdez: hol a labda? A baba szorgalmasan mutatja, de ellentétben az előző kísérlettel mindig helyesen, tehát nem követ el hibát! Nyilvánvalóan, az agy fejlődési állapotának semmi köze a korábbi „hibához”. A baba akkor ragaszkodik az első rejtések helyéhez, ha a pszichológus beszélget vele, kommunikációs kapcsolatban vannak.

És itt következik Gergely és Csibra természetes tanulási elmélete! Ha kommunikáció során történik a rejtés, a baba úgy véli, hogy valami ismeretet, információt kapott a labda rendes helyéről. Ezt felfogta, megtanulta, és amikor új helyre történik a rejtés azt gondolja, hogy nem a labda fizikai helye, hanem a „tanítás” érvényes, ezért mutat a korábbi helyre. Remek kísérlet, értelmes magyarázat.

Bizonyos értelemben megerősítette ezt az elképzelést a következő évi cikkben leírt kísérlet, amelyben a babák mellett kutyák és farkasok is részt vettek. A beszélgetős, kommunikációs kísérletben kiderült, hogy az alaphelyzetben kutyák éppen úgy elkövetik a „hibát” mint a babák, ha viszont nem beszélnek hozzájuk, akkor ők is pontosan mutatják a labda helyét. Különösen érdekes volt a farkasok viselkedése. Beszélt vagy hallgatott a kísérletvezető a farkasok mindig a realitásnak megfelelően a labda konkrét helyét jelezték.

A második kísérlet tehát egyértelműen mutatja, hogy a kutyákban újabb embertulajdonságra, a „természetes tanulási hajlamra” bukkantak, amely a kutya őséből hiányzik. Mit is kezdene vele. A kutya számára azonban éppen olyan fontos megérteni, elfogadni a tanuló-tanító szituációt, mint egy kétéves kisgyereknek. Hiszen a gazda folyamatosan bombázza a megtanulni való ismeretekkel. Ezért alakult ki az a különleges, hajlékony kutyakészség az embertől való tanulásra, amelyet olyan természetesnek veszünk. Próbáljunk meg egy farkast tanítani!

Mindig elgondolkoztatott, hogy egy családi kutya milyen könnyen, különösebb trenírozás nélkül képes a lakásbeli élet apró, de létfontosságú szabályait megtanulni. Egy farkast nem lehet arra megtanítani, hogy ha a lakásban igyekszik valahova, akkor ne gázoljon át mindenen, nem érdeklik a szerteröppenő nippek, könyvek, bútordarabok. A jól nevelt kutyát igen. Ő óvatosan, károkozás nélkül közlekedik és erre nem is kell külön tanítani, persze amikor hozzánk kerül, többször figyelmeztetjük, megfogjuk, eltérítjük az útján, észre sem vesszük, hogy most tanítói pozícióban vagyunk, ő viszont pontosan tudja, hogy most tanulni kell.

A kutyák tehát valóban kiérdemlik a „szőrös gyerek” megnevezést. És most csak felsorolom a részben már említett kutatási eredményeket. A kutya kisgyerekekhez hasonlóan elfogadja és követendőként értelmezi a közölt információt/instrukciót, amennyiben a kinyilvánított tudást/utasítást tanítói helyzetben demonstráljuk neki. Felismeri a közlési szándékot, csecsemőszerű érzékenysége van a közlési szándékot kifejező ingerekre: csak akkor viselkedik az ember irányjelző gesztusának megfelelően, ha az irányjelzést szemkontaktus, illetve megszólítás előzi meg. Hatékonyan azonosítja a jelzés tárgyát, felismeri az irányjelző gesztusokat, parancshelyzetben úgy tekinti, hogy akire az ember néz, ahhoz beszél, ha éppen rá, akkor hozzá. Képesek értelmezni az ember különböző módon – kézzel, bottal, fejfordítással, tekintettel – alkalmazott mutatását.

Sőt, maguk is képesek funkcionális értelemben referenciális jelzések alkalmazására. Ha például egy letakart kutyaketrec elé egy csontot helyezünk, és a ketrecben elrejtett hangszórókból visszajátszunk különböző szituációkból származó morgásokat abban a pillanatban, amikor a kutya megközelíteti a csontot, akkor a kutyák eltérően viselkednek. Attól függően hogy mit hallanak. A helyzethez illeszkedő csontőrző morgás hallatán nagyobb késedelemmel közelítetik meg a csontot. És sokkal hamarabb otthagyják azt, mint azok a kutyák, akik a helyzethez nem illeszkedő, játékos vagy fenyegető ember által kiváltott morgást hallanak. A csontőrző és a fenyegető morgás megkülönböztetése arra utal, hogy a kutyák morgása információt hordoz az adott helyzetről, ahol elhangzik.

Nyitva maradt az a kérdés, vajon a kutyák gondolnak-e valamit a jeleket adó ember elmeállapotáról. Gondolkoznak-e azon, hogy mit tud, mit forgat a fejében, amikor jeleket váltanak vele? Nem könnyű kérdés, és nagyon érdekes választ kaptunk rá.”

Ha érdekel, Csányi Vilmos mit gondol a kutyalélek rejtelmeiről, ez az ajánló neked szól:

Csányi Vilmos: A kutyák szőrös gyerekek

Csányi Vilmos könyve nemcsak két családi kutya életét mutatja be, hanem azt is, hogy hogyan lehet a kutyalélek rejtelmeit tudományos vizsgálatok tárgyává tenni. Azoknak szól, akik a tudományos könyvek szigorúsága és unalma nélkül pillantanának be a kutyaetológia világába. Az első kiadást sokan megszerették, azóta angol, német, olasz, szlovák és orosz nyelven is megjelent a kötet. Az új kiadás tartalmaz néhány új, érdekes tényt is, amelyet az ELTE etológia tanszékének kutatói fedeztek fel az utóbbi években. Módszereiket átvették külföldi laboratóriumok, és ma már a tudományos közösség is elhiszi, hogy egyben s másban a kutya az emberre hasonlít. Tehát nem csupán hangzatos cím, hanem kutatási eredmények támasztják alá azt, hogy a kutyák szőrös gyerekek.

 

Kiadó: Open Books
Ár: 4 500,- forint

 

A könyvet itt rendelheted meg.

(Képek: Open Books, Ruzsovics Dorina – Dívány, Getty Images Hungary)

hirdetés
További cikkeink

Keresés az oldalon