Az állatkínzóknak is vannak személyiségi jogai: Dr. Kajó Cecília jogász írása az állatvédelmi ombudsmanról

Olykor az állatvédők is járhatnak el jogszerűtlenül, például amikor egy fotót vagy videót posztolnak, melyből könnyen felismerhető az elkövető. Dr. Kajó Cecília jogász írását olvashatod a témáról.

A jogok túlhangsúlyozása eléggé sajátja a mai kornak, a kötelességek elhallgatása, illetve elhanyagolása mellett. Ha laikusként az adatvédelemre gondolunk, talán kevéssé ismert dolog, hogy a volt adatvédelmi ombudsman milyen úttörő jellegű munkát végzett nemcsak az adatvédelem, hanem az információszabadság témakörében is. Adatvédelem és információszabadság egyébként az érem két oldala, egyik a másikának korlátja és segítője is lehet, de hogyan vonatkoztathatjuk mindezt az állatvédelemre? Klasszikus kérdés nem jogvégzett laikusoktól, hogy vannak-e az állatkínzóknak jogai, ezen belül személyiségi jogai? Mennyiben tartozik a szélesebb közvéleményre egy-egy borzasztó állatkínzás minden részlete? A kikerült információk között lehet-e olyan, aminek a nyilvánosságra kerülése veszélyeztetheti a nyomozást? Lehet-e olyan köztük, amelyek ismertségének ténye révén az állatkínzó szabadulhat a felelősségre vonás alól? Megannyi kérdés, amelyeket, amióta szakjogász-képzésre járok, próbálok merőben más fókuszba helyezni az eddig megszokott helyett.

A GDPR gyerekcipőben jár nálunk

Az adatvédelmi jogterületet illetően nem nehéz újdonságokat mondani állatvédő szervezeteknek, hiszen a GDPR napi szintű alkalmazása elég gyerekcipőben halad még náluk. Illetve meglepő módon sok-sok felkészült állatvédő mellett olyanokkal is találkozhatunk a mindennapokban, akik 5-10-15 vagy még több gyakorlati év után sincsenek tisztában alapvető büntetőjogi vagy más fogalmakkal.

Amivel jelen írás keretei között szeretnék most foglalkozni, az az állatvédő szervezetek sok esetben személyiségi jogokat sértő, az adatvédelmi célok, alapelvek, szabályok semmibe vételével készített és közzétett fotói, videói, honlapon és közösségi oldalakon megosztott történetei. A visszafogott publikálás ellen szól, ami valahol egyébként érthető, hogy ha a követők nem látják, hogy valami történik, hogy valamit csinált a szervezet az elmúlt időszakban, elapadhatnak például az adományok, melyekből a szervezet fenntartja magát és ellátja a pártfogásába került állatokat.

Az elkeseredettség szüli a problémát

Az elkeseredettség is sok esetben a széleskörű, kritika nélkül közzétett publikálás háttere. Nagyon színes és sok esetben kiegyensúlyozatlan a bírósági joggyakorlat súlyos állatkínzásos ügyekben. Nem mindegy, hogy az ország melyik tájékán követ el valaki bűncselekményt, és nem mindegy melyik bíróság elé kerül az ügye. Egy-egy megkínzott állat után a keleti országrészekben valamiért gyakoribb a letöltendő szabadságvesztésre ítélés, a nyugati országrészekben sok esetben megúszható felfüggesztett szabadságvesztéssel. Az az állatvédő, aki szívét-lelkét beletéve megmentette, rendbetette, kezeltette, rehabilitálta a súlyosan megkínzott állatot, sok esetben újra és újra előveszi a történetet a büntetőeljárás során vagy az éppen elégedetlenséget szülő ítélethozatal körül, és ismételten megosztja az elkövetőről készült képeket, az elkövető – időközben már vádlott otthonát, körülményeit taglaló fotókat, videókat.

A színes és egységet nem mutató joggyakorlat egyik szomorú leágazása, amikor vagy szakmailag megindokolható vagy teljességgel indokok nélküli esetekben nem indul meg az eljárás az állattartó ellen. Ilyenkor a kétségbeesés arra motiválja az állatvédő szervezeteket, hogy a nyilvánosság erejében bízva másokkal együtt közösen keressék a megoldást az akár erkölcsi felelősségre vonás érdekében. A nyilvánosság egyébként sok esetben katalizátora lehet annak, hogy egy-egy állatvédelmi hatóság vagy a rendőrség „ráébred”, hogy mégiscsak komoly cselekményekről, esetenként bűncselekményekről van szó, amelyek felderítése érdekében meg kell bizony indítani azt a közigazgatási hatósági vagy büntetőeljárást.

Az állatvédői tevékenységek dokumentálásának ízlés szerint több módja van. Van, aki nem hezitál és rögtön előkapva a kamerát élőben jelentkezik be közösségi oldalon, van, aki az elkészített fotókat-videókat később teszi ki, és a legkevesebben vannak olyanok, akik átválogatják közzététel előtt az anyagot.

Public editor az állatvédelemben

Még 2006-ban jelent meg egy vékony kis kötetecske Majtényi László és Miklósi Zoltán tollából, melyben a kísérleti jelleggel indított „újságombudsmanok” történetét írták meg. Ennek lényege amerikai előzmény volt, ahol public editort (közönséget képviselő szerkesztőt) alkalmaztak az újságoknál, aki közvetítő módon elmondta a szerkesztőknek, hogy mit kívánnak az olvasók és megírta az olvasóknak, hogy miért gyarlók a szerkesztők (ahogy a kötet előszava fogalmazott).

Az Eötvös Károly Intézet részéről tehát a Majtényi-Miklósi szerzőpáros azt vállalta, hogy a Magyar Hírlap c. lapnál az újságírói gyakorlatot időről időre egybeveti az általánosan elfogadott szakmai és újságírói-etikai normákkal. Önmagában az, hogy az újság „beengedte” akkor a szakembereket a berkeibe és együttműködött velük egy évig, kuriózumnak számított.

És itt jön be a bevezetésben fejtegetett dolog, hogy milyen jó volna, ha egy public editor közreműködne az állatvédelmi szervezetek kommunikációjában. Erre eddig úgy tűnik, nem gondolt senki sem, bár például nemrégen létrejött az Állatvédelmi Kódex neves aláírókkal, melynek kidolgozásában és az aláírókkal való egyeztetésben pedig nagy részt vállalt az Állatvédelmi Központ.

Mire lenne jó a public editor?

A Majtényi-Miklósi kötetben szomorúbbnál szomorúbb történeteket olvashatunk arról, hogy a sajtó mennyire képes befolyásolni elkövetők, áldozatok, bűncselekményekhez akárcsak érintőlegesen kötődő emberek életét, megítélését. Erre talán a legjobb illusztráció az eset, amikor egy 9 éves kislányt erőszakolt meg valaki, és bár törekedtek az anonimizálásra, mégis könnyen beazonosítható volt az áldozat a riportok környezetéből, a megszólaltatott emberekből, stb…

Kurióziumnak számítana az is, ha egy állatvédelmi szervezet „beengedne” valakit a berkein belülre, és együtt terveznék meg egy adott időtartam alatt a kommunikációt.

Ki lehetne erre alkalmas? Mi kellene egy ilyen munkához?

Biztosan szükség van hozzá kellő felelősségre, érzékenyre, tiszteletre. Mivel elfogulatlanságot igényel, még az is lehet, hogy olyan ember lenne a legalkalmasabb rá, akinek eddig vajmi kevés köze volt az állatvédelemhez. A teljes „idegenség” azért is jó lehet, mert végső soron ez a szakember viszi ki a hátán a szennyest, ahogyan Majtényi is fogalmazott saját projektjében. Illetve ez az az ember, aki elárulja barátait, fizetett ellenség, az ördög ügyvédje – most a szó nem jogi értelmében. Adott ügyben próbálja megszólaltatni pro és kontra mindegyik oldalt, felet, érdekes kísérlet lenne tehát adott esetben megszólaltatni az állatkínzással gyanúsított személyt is, nyilván amennyiben ő maga hajlandó nyilatkozni, vagy például ügyvédje egyáltalán tanácsolja-e ezt neki.

De léteznek-e egyébként közös, mindenki által elfogadható és betartható etikai, erkölcsi normák az állatvédelmi szervezeteket érintően? Lehet-e erkölcsi szabályokat számon kérni egy olyan erős érzelmi töltettel bíró szakterülettel kapcsolatban, mint az állatok védelme? Kell-e, hogy befolyásoljon minket az, hogy a két oldal nem egyenlő? Hiszen önmagukért kiállni nem tudó, bántalmazásoknak túl gyakran áldozatul eső, érezni, szenvedni képes élőlények állnak szemben az elkövetők személyiségi jogaival. Kell-e, hogy befolyásoljon minket ugyanakkor az, hogy a nyilvánosság erejét sokszor pusztán önmagában ez az érzelmi töltet megadja, újságírók szenzációként tálalva vélt vagy valós állatkínzásokkal generálják a lapszámot vagy a kattintásokat?

Én biztos nagyon távol állok bármifajta objektivitástól, ha effajta feladatról lenne szó. De nagyon kíváncsi lennék a végeredményre, illetve az állatvédelmi szervezetek követőinek, támogatóinak véleményére is, hogy érezték-e valaha, hogy ez már „sok”, ezt a posztot, fotót, videót, élőzést már nem szabadott volna kitenni adott oldalra. Remélem, hogy igen.