hirdetés

Kutyás történelemóra: hogy lett a farkasból az ember legjobb barátja?

Buzgó Csilla, 2020. július 21

Hogy miért pont a farkasokban volt annyi bátorság, hogy közel merészkedjenek őseinkhez, talán senki sem tudja megmondani. Az azonban biztos, hogy e kivételes barátság mindkét faj sorsát örökre megpecsételte.

hirdetés

A 2018-ban készült amerikai kalandfilm, az Alfa pontosan ezt a folyamatot mutatja be. A történetben egy sérült, a közösség tagjai által halottnak hitt ifjú barátkozik össze egy szintén az életéért küzdő farkassal. A film kétségkívül megható teóriát tár fel a nézők előtt,  de vajon valóban úgy indultunk el a közös úton, ahogyan azt az alkotók elképzelték?

Réges-régen, egy messzi-messzi ősi korban…

A kutatók abban sem értenek egyet, hogy az emberek és a farkasok mikor kezdtek rendszeresen barátkozni egymással. Egyes elméletek 15 ezer, míg mások 100 ezer évre datálják vissza partneri viszonyunk kezdetét, sőt, akadnak, akik szerint többféle háziasításra irányuló kísérlet született ezen időszak alatt.

Abban azonban biztosak a kutatók, hogy a kutyát közvetlenül a szürke farkasból (Canis lupus) háziasította az ember a földművelő életmódját megelőzően, még a kőkorszaki vadászó-gyűjtögető évezredek alatt.

A legkorábbról ismert domesztikált, azaz háziasított kutyaféle 33 ezer esztendős fosszíliáját Szibéria Altáj hegységében, a Razboinica-barlangban ásták ki a régészek. A legvalószínűbb elméletek alapján a kutyák tömeges háziasítása Délnyugat– és Kelet-Ázsiában kezdődött. A legtöbb leletet Izrael és Palesztina területén tárták fel, de a koponyaszerkezet alapján a kínai farkassal való rokonság is teljes mértékben lehetséges.

Farkaskoponya

Az ember és a kutya közötti bensőséges kapcsolat már azokban az időkben is megható rítusokra sarkallta a gazdikat. A németországi Oberkassel környékén feltárt 14 ezer éves csoportos sírhelyből kiemelték egy héthónapos szopornyicás kölyökkutya alsó állkapcsát, az orvosi vizsgálatok pedig egyértelművé tették, hogy gazdái ápolták és próbálták meggyógyítani a beteg állatot. Sikerrel ugyan nem jártak, a fogak állapota alapján a kölyök két hónap alatt belepusztult a betegségbe, de erőfeszítésük szépen példázza az állat és ember közti meghitt viszonyt.

A szoros kötelék kialakulása

Egy 2002-ben megjelent tanulmány szerint nem feltétlenül az ember volt az, aki kiválasztotta magának a vadonból a farkast. A leletek és a genetikai vizsgálatok azt támasztják alá, hogy életünk párhuzamosan kovácsolódott össze, és kölcsönösen átvettük egymástól a hasznos életvezetési módszereket. Míg a farkas rájött, hogy az ember mellett mindig csurran-cseppen számára maradék étel, illetve farkasordító hideg esetén jó taktika a tűz körül ólálkodni, a kétlábúak a farkasok vadászattal és csapatmunkával kapcsolatos képességeit tanulhatták el.

4000 éves barlangfestmény a thaiföldi Nakhon Ratcsaszima városában

A hajdani gyűjtögető, apróvadakat elejtő ősemberek a farkasok segítségével komplex vadászcsapatokká fejlődhettek, és új készségeik révén nagyobb állatokat is célba mertek venni.

Persze akadnak olyan szakértők is, akik úgy vélik, az egész folyamat a klímaváltozás idején indulhatott, amikor egy magányos farkas végső elkeseredésében közel merészkedett egy épp a tábortűz körül vacsorázó csoporthoz. E teória szerint az ember még nem sejtette, hogy jövendőbeli vadásztársát és őrző-védőjét szánta meg egy darab csonttal, egyszerűen élelem- és prémforrást látott a falkájától elkóborolt négylábúban.

A Romulust és Remust szoptató anyafarkas szobra (Friuli-Venezia Giulia, Olaszország)

Tudatos tenyésztés

Nagyjából 14 ezer éve, amikor az ember letelepedett életmódot alakított ki, a farkasok tudatos szelekciója fontossá vált. Az agresszív egyedeket kiszűrték és elűzték, az emberhez idomulás, a szelídülés pedig elkezdett beépülni az állatok génállományába.

A társállatként és munkakutyaként tartott ebek tenyésztése már időszámításunk előtt 5000 környékén megkezdődött, méghozzá Kínában, itt született a csau-csau, a tibeti masztiff, a shar-pei, a lhasa apso, a shi-tzu és a pekingi palotakutya, később pedig a tibeti spániel és a tibet terrier is.

Kutyaszobor egy vietnámi templom bejáratánál

Az időszámításunk szerinti 1. században Columella római mezőgazdász és író azt javasolta, hogy a kutyák különböző feladataihoz különféle bundaszínek társuljanak, például a juhászkutyák legyenek fehérek, a házőrzők pedig feketék. A juhászkutyák esetében azért tartotta jó ötletnek a fehér színt, mert így az ebet nem lehetett összetéveszteni egy esetlegesen arra ólálkodó farkassal, a fekete kutyától pedig véleménye szerint jobban tartottak az emberek, így házőrzési célokra kiválónak bizonyult.

Az ókori világban a háztáji jelző- és védőkutyák mellett hadi és vadászati célokra, sőt, társállatként is tenyésztettek kutyákat. Az agarat, mint vadászebet egyiptomi közvetítéssel az etiópok juttatták el a rómaiakhoz és a görögökhöz. A masszív molosszuszok, melyekről a híres mitológiai lényt, Kerberoszt mintázták, a csatákban, a házőrzés terén és a vadászatok során segítették gazdáikat.

Már ekkor is nagy becsben tartották a hűséges kutyákat, számos műalkotás, vázák és mozaikok őrzik képmásaikat, illetve több kutyanév is fennmaradt ebből a korból. (Phylax – őrszem, Bremón – bömbölő)

Illusztráció Gaston herceg vadászatról szóló könyvéből (1387-88)

A középkorban folytatódott a munkakutyák nemesítése, illetve ezekben a századokban is nagy divat maradt az előkelő hölgyek körében az ölebtartás. Az egyház képviselői is előszeretettel hódoltak a kutyás élet örömeinek, sőt, arra bátorították a híveket, hogy nyugodtan vigyék magukkal bundás jóbarátaikat az istentiszteletekre.

A 14. században élt Gaston vianai herceg így írt kedves vadászebeiről:

Úgy szólok a kutyáimhoz, akár az emberekhez, ők pedig jobban megértenek, s engedelmesebbek, mint bármely szolgálóm. Nincs más a világon, kinek parancsát úgy követnék ők, mint az enyémet.

Az első hivatalos kutyatenyésztő egyesület, a The Kennel Club 1873-ban alakult Nagy-Britanniában, létrejöttek a fajtatanács által meghatározott kötelező fajtajellemzők, lassacskán egyre több tenyészszemlét rendeztek.

Míg a dog show-k, azaz a tenyészszemlék inkább a városi réteget célozták meg, vidéken óriási népszerűségnek örvendtek a field trial-ök, más néven mezei versenyek, melyek során a vadászkutyák elvárt képességeit és általános jellemzőit bírálták.

Az alapító tagok nem csak a megjelenéssel és a viselkedéssel kapcsolatos standardeket jegyezték le, hanem a négylábúak egészségére és jólétére vonatkozó információkat is széles körben a kutyások rendelkezésére bocsátottak. 1988-ban kiadtak egy kézikönyvet, mely a felelős állattartást promotálta, 1992-ben pedig Good Citizen Dog Training Scheme néven oktatóprogram-sorozatot szerveztek a tanulni vágyó gazdik és kutyáik részére.

Vadászkutyákra licitálnak a peterborough-i mezőgazdasági kiállításon (19. századi metszet)

Miben különbözik a farkas és a háziasított kutya?

Amellett, hogy genetikailag 99,9%-ban egyeznek, a fajtanemesítésnek köszönhetően a kutyák és a farkasok külseje, működése igencsak különbözik. A kutyák anyagcseréje és emésztése valamelyest alkalmazkodott az ember mellett folytatott életmódhoz. Zsír- és szénhidrát-hasznosító képességük a farkasokéhoz viszonyítva jobb, emellett nem védelmezik olyan agresszíven a táplálékukat, mint vadon élő őseik.

A kutyák természetüknél fogva sokkal könnyebben szocializálódnak az emberek között, és bár a kölyökkorától kézhez szoktatott farkas képes együttműködni a gazdájával, olyan simulékony, kommunikatív és szeretetteljes sosem lesz, mint a háziebek.

Ennek egyik oka az, hogy a kutyák a háziasítás során minden tekintetben nagyon közel kerültek hozzánk. Gregory Berns neurológus és kutató kísérletében ismerős ebek és emberek illatát mutatta meg az MRI-gépben álldogáló négylábúaknak. Az eredmény mindenki számára bámulatosnak bizonyult. Kiderült, hogy a szeretett gazdi vagy barát illatmintája aktiválta a kutya agyának jutalomközpontját a legintenzívebben, ezt a hatást pedig egyetlen kutyaaroma sem volt képes kiváltani.

Ez ékes bizonyítéka annak, hogy a kutyák gyakorta jobban szeretik az emberek társaságát, mint saját fajtársaikét. Berns szerint egy ember által felnevelt farkas képes olyan erősen kötődni, mint egy hasonló életutat bejárt kutya. Viszont előbbiben mindig lesz egy csepp félelem, az a bizonyos fél lépésnyi távolság, hiszen nem úgy fejlődött sok-sok évezreden át, hogy szinte a gondolatainkban is olvasni tudjon.

A háziasított kutyák kémiailag olyannyira ránk hangolódnak, hogy boldogsághormont, pontosabban oxitocint termel a szervezetük már attól is, ha ránk néznek. Emellett mimikájuk segítségével hatékonyabban tudnak kommunikálni velünk.

Nem csak azt képesek értelmezni, hogy milyen a hangulatunk, ők is kialakítottak bizonyos arckifejezéseket, hogy tolmácsolhassák felénk gondolataikat és vágyaikat. Gondolj csak a hatalmas kutyaszemekre: ez bizony nem véletlen, az evolúció során ezek a ravasz kis négylábúak rájöttek, hogy mi, emberek elolvadunk a nagyra nyitott, könyörgő szempároktól. Kutyáink pedig nem félnek azokat bevetni, amikor jutalomfalatra vagy egy kis simogatásra vágynak.

(Képek: Getty Images Hungary)

hirdetés
További cikkeink

Keresés az oldalon