hirdetés

Atticus, a kis schnauzer, aki a legmagasabb hófödte hegyeket mászta meg gazdájával

László Enikő, 2022. január 7 - Forrás: Tom Ryan /Képek: Facebook – Following Atticus

Atticus, a kicsi schnauzer gyökeresen megváltoztatta gazdája életét. Tom Ryan cinikus, túlsúlyos újságíróból szinte profi hegymászóvá vált. A magasba pedig természetesen hűséges négylábú társa is követte.

hirdetés

Sokszor mondják, hogy egy kutya képes megváltoztatni az életedet. Ezzel Tom Ryan is egyetért. Atticus nevű schnauzerével olyan kalandokat éltek át, ami nem sokaknak adatik meg. De nemcsak lenyűgöző hegymászó teljesítményük, hanem igaz barátságuk is csodálatra méltó.

Az egykori újságíró könyv formájában is megörökítette barátságuk történetét, ebből mutatunk egy kis részletet.

Az M. nagyon is fontos!

„Nem csak Paige és a barátaim vették észre, hogy Atticus nem mindennapi kutya. Bár a külseje nem ígért sokat, vadidegeneket is rabul ejtett a személyisége, egészen kölyökkorától fogva.
– Hogy hívják? – kérdezték.
– Atticus M. Finchnek – feleltem.
Ennek hallatán sokaknak felragyogott az arca.
– A Ne bántsátok a feketerigót!-ból?

Az embereknek tetszett ez a név, mert rajongtak Harper Lee főhőséért, akár a könyvet olvasták, akár a Gregory Peck-féle filmet látták. De mindig voltak, akik nem tudták hová tenni ezt a nevet, és ilyenkor meglehetősen érdekes, sőt alkalmanként komikus megszólítások hangzottak el. „Szervusz, Attica!”, mondták, mintha egy börtönről neveztem volna el, vagy „Szervusz, Abacus!”, mintha egy ősi számológép lenne. Némelyeknek derengett, hogy valami regény vagy filmszereplőről lehet szó, de itt megállt a tudományuk.
– Ugye ő az, akit Russel Crowe játszott a Gladiátorban? – érdeklődött valaki.

Mindegy, hogy az emberek mit hallottak vagy véltek hallani, ez a név tökéletes volt. Épp olyan különleges, mint a gazdája. Furcsa, de annak ellenére, hogy legtöbben fennakadtak rajta, senki sem kérdezett rá a középső M.-re. Pedig nekem ez volt a legfontosabb. Az a bizonyos M. egy emlék valakiről, akinek hálával és tisztelettel tartoztam. Természetesen Maxet jelentette. Egy emlékeztető volt számomra, hogy jól bánjak ezzel a kiskutyával, és a legjobbra neveljem. Gondoskodnom kellett róla, hogy ő ne járjon úgy, mint Max: ne rakosgathassák ide-oda, mint egy megunt ruhadarabot. Mindig elönt a méreg, ha azt látom, hogy egy kutyát úgy kezelnek, mint egy karkötőt vagy retikült, vagy bármilyen tárgyat, amit arra terveztek, hogy belepasszoljon az ember életébe. Nekem már az első pillanattól fogva az volt a fontos, hogy Atticus… nos… Atticus legyen, nem pedig valamiféle helyes kis kiegészítő.

Az M. sokat segített. Nem mintha Atticust Max képére akartam volna formálni, csupán egyfajta útmutatásra számítottam tőle. Szerencsére Atticus már az első pillanattól fogva másnak bizonyult, így azt tartottam elsődleges feladatomnak, hogy megvédjem, etessem, itassam, szállást adjak neki, szeressem és hagyjam kibontakozni.

Maxhez más esetekben is fordultam tanácsért. Miután a nyolchetes Atticus megérkezett Bostonba, az első közös napunkon elvittem a Plum-szigetre. Miközben álltunk a tengerparton, a kabátommal védtem őt a hideg szél és hó ellen. Hó május végén? Szép kis fogadtatás volt ez New England részéről egy apró, luisianai kölyök számára, de mint később kiderült, éppen megfelelő egy téli hegymászásért rajongó kutyának. Olyan kicsi volt és olyan kiszolgáltatott! A kétkilós kis vakarccsal néztük a végtelen óceánt. Azt hiszem, én jobban féltem, mint ő. Legalább olyan jól akartam vele bánni, mint Maxszel. Hiszen hogyan is hálálhatnánk meg valakinek, hogy megváltoztatta az életünket, amikor már nincs köztünk? Szerintem úgy, ha a legjobb célra fordítjuk mindazt, amit tőle kaptunk.

Akkor és ott egyszerre jött el a búcsú és a köszöntés ideje. Kivettem egy maroknyit Max hamvaiból, és az óceánba szórtam, majd még egy kicsit kivettem, és finoman beledörzsöltem Atticus bundájába: egy keveset a mancsaira, a homlokára, a hátára és a szívéhez. Éppen csak annyit, amennyit elegendőnek találtam ahhoz, hogy Max odafentről vigyázzon rá.

Eszembe jutott az a nap, amikor Atticus a mínusz huszonhárom fokban a friss havon átgázolva felvezetett a Mount Jackson tetejére. Ki gondolta volna, hogy az a reszkető kis kölyökkutya egyszer télvíz idején megmássza a Fehér-hegységet? Rólam már nem is beszélve. (…)

Jól haladtunk, és felfelé menet több hegymászót is megelőztünk. Szombat volt, és úgy tűnt, hogy rajtunk kívül még sokaknak eszébe jutott a Jackson, mint hétvégi program. Valahányszor elhaladtunk egy útszélen reszkető turista mellett, az illető rögtön csodálkozva felkapta a fejét a csizmában és kabátkában szaladgáló kiskutya láttán. Néhányan felismerték és sok sikert kívántak, de a legtöbben túlságosan fáztak ahhoz, hogy csevegést kezdeményezzenek.

Az a tény, hogy ilyen sok mászót lehagytunk, megmutatta, milyen sokat fejlődtünk egy hónap alatt. Egyedül a csúcs előtt sikerült valakinek elénk kerülnie. Éppen megálltunk egy percre, hogy felvegyem a széldzsekimet, a vastagabb kesztyűmet és a símaszkot. Utána megittam egy turmixot, és adtam Atticusnak néhány falatkát. Amikor végeztünk, felült a karomba, hogy bekenhessem az orrát, nehogy kifújja a szél.

Ekkor két férfi bukkant fel mögöttünk. Fittek és erősek voltak. Úgy festettek, mintha egy hegymászó katalógusból léptek volna ki. A legtutibb felszerelést viselték, szemükből sütött a fontosságtudat, és minden mozdulatukból tömény önbizalom áradt. Mielőtt megelőztek volna, biccentettem feléjük, és odaköszöntem. A nagyobbik vitéz, akit a sors gödröcskés állal, karakteres állkapoccsal és vaskos bajusszal áldott meg, Atticust látva hirtelen megtorpant, és féktelen hahotában tört ki, aztán kanadai francia akcentussal így szólt:

– Ez a kutya… úgy néz ki, mintha pizsamában és mamuszban lenne. Ideje lenne ágyba bújnia.
A barátja szintén nevetni kezdett. Mondtak néhány szót egymásnak franciául, aztán még hangosabban kacagtak.
– Mi olyan vicces? – kérdeztem.
– Arról beszéltünk – felelte a nagyobbik –, hogy ennek a tökmagnak inkább otthon kéne üldögélnie a kanapén és bonbont eszegetnie.

Azzal otthagytak bennünket. A nevetésük lassan elcsendesedett, ahogy eltűntek a következő fordulóban. Néhány perccel később újra láttuk őket. Ott álltak, ahol a törpefenyők erdeje véget ért, és megkezdődött a nyílt, sziklás szakasz. Két kézzel kapaszkodtak a fákba, miközben az erős szél majd letépte róluk a ruhát. Oda-vissza kiabáltak egymásnak, de hogy mit, azt nem tudtam kivenni. Amikor odaértem hozzájuk, elkerekedett szemmel meredtek rám. Egyikük odakiáltott nekem valamit, de nem tudtam, melyik, mert addigra már mindketten símaszkot viseltek. A kezemet a fülemhez tettem jelezve, hogy nem hallom őket.
– Túl erős a szél! Visszafordulunk! – Üvöltötte, de a tekintete már nem rám irányult, hanem lejjebb, a föld felé. Atticust figyelte, ahogy elhaladt mellettük, és menetelt tovább a csúcs felé. (…)

Egy kis ideig fent maradtunk, hogy kimondjam annak a nevét, akinek a Jacksont szentelték, ráncba szedjem magunkat, és elvégezzem azt a rövid, csöndes szertartást, amelyet minden csúcson megtettem. Levettem a kesztyűmet, benyúltam a zsebembe, kinyitottam a benne levő kis műanyag tasakot, és megtörtem a vadon „ne hagyj nyomot magad után”-szabályát. A zacskó tartalmát alig egy másodperc alatt kiürítettem, de mire az üres zacskót visszagyűrtem a zsebembe, és visszavettem a kesztyűmet, az ujjaimat már vörösre csípte a hideg.
– Indulás haza, kishaver! – mondtam Atticusnak.

(…) Több okunk is volt a hegymászásra azon a télen. Másztunk „a gyerekekért” és a Jimmy Alapítványért. Másztunk Vickiért. Másztunk azokért, akiknek a hegyeket szentelték. És másztunk azért a kutyáért, aki kitaposta az utat Atticus előtt. Szegény Maxwell Garrison Gillisnek nem jutott osztályrészül olyan szabadság, mint Atticusnak. Nem látta azokat a gyönyörű tájakat, nem küzdhetett meg leszegett fejjel a széllel a Jacksonon, és nem tapasztalhatta meg a hóval és jéggel borított hegytetők rideg, de csodálatos magányát. Valójában azonban minden egyes alkalommal velünk volt, és nemcsak lélekben.

Harmincegy nap alatt harmincegy csúcsot másztunk meg, és én mindegyiken szétszórtam egy keveset Max hamvaiból. Nem is tudom, miért nem borítottam az egészet a vízbe aznap a tengerparton. Talán azért, mert mélyen legbelül éreztem, hogy van ennél jobb hely is a számára. Jó volt arra gondolni, hogy valahányszor visszatérünk valamelyik négyezer láb feletti hegyre, Max ott fog várni ránk… a Fehér-hegység többi nagy szellemével együtt.”

Ha érdekel, hogyan alakult Tom és Atticus története, ez az ajánló neked szól.

Tom Ryan: Atticus nyomában

Tom Ryan középkorú, túlsúlyos, szókimondó újságíró. De amikor a sors összehozza Atticus M. Finch-csel, a törpe schnauzerrel, arra kényszerül, hogy újragondolja addigi életét. Hogy pénzt gyűjtsön rákban elhunyt barátja emlékére, Tom elhatározza, hogy kutyájával együtt egyetlen tél alatt megmássza New Hampshire negyvennyolc legmagasabb hegycsúcsát – méghozzá kétszer. Odafent életük legnagyobb kalandja vár rájuk. A varázslatos, ám veszélyekkel teli téli mesevilágban hóval, faggyal és viharokkal kell megküzdeniük, és ez a különleges bátorságpróba idővel spirituális utazássá válik. Alig egy hónappal a hazatérésük után újabb tragédia vár rájuk. Atticus megvakul, és a vérvizsgálat eredménye még nagyobb bajt vetít előre. Az újabb kihívással szembenézve Tom és Atticus elindul a sötét alagútban, hogy megtalálja a fényhez vezető utat. Kis kutyáknak és tériszonyos, cinikus újságíróknak semmi keresnivalójuk a hegyekben…

Az Atticus nyomában egy szívmelengető történet a barátságról, az önzetlenségről, a megváltásról – és mindenekfelett a szeretetről.

 

Kiadó: Könyvmolyképző

Ár: 2 999,- forint

A könyvet itt rendelheted meg.

Kövess minket a közösségi oldalainkon is!
hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon