hirdetés

A hátizsákos séta mint kapcsolaterősítő elem kutyáddal: egy tréner tanácsai

László Enikő, 2021. február 13 - Forrás: Steve Mann

Egy kiskutya felnevelése rengeteg örömöt és felelősséget jelent. Steve Mann több mint 30 éves tapasztalattal a háta mögött igyekszik nagyszerű tanácsokkal ellátni az újdonsült gazdákat.

hirdetés

Steve Mann több mint három évtizede tanulmányozza a kutyák gondolkodását, viselkedését. Saját bevallása szerint megszállott kutyatréner, aki mindig az eb és a gazda számára lehető legkellemesebb élményt próbálja nyújtani az oktatás során. A pozitív megerősítés híve új könyvében rengeteg hasznos tanáccsal látja el az újdonsült gazdikat. Nem csak az alapvető vezényszavakat tanítja, de hasznos játékokhoz, időtöltésekhez is ad ötleteket.

A következő fejezetben perui élményéről mesél, ahol megfigyelte az utcakutyák viselkedését:

Hátizsákos séta (avagy „miért nem futnak a kutyák Peruban?”)

„Az egyik legnagyszerűbb dolog, amit kutyaviselkedés-előadói munkám során tennem kell, az az utazás. Az előadások mellett elutazom tényfeltáró missziókra is, hogy meggyőződjek róla, hogy a tanításaim „célba értek”. Dél-Afrikába, Johannesburgba járok egy pitbull-szentélyt látogatni, Bahreinbe egy nyomozókutya-tréninget kifejleszteni, és nemrég voltam Ausztráliában oktatást tartani, ahol volt szerencsém Perth-ben a kutyafalkák világát felfedezni. Bár most a legmélyebb, legsötétebb Peruról szeretnék beszélni…

A modern kutyatréningben nagy hangsúlyt fektetnek hogy a kutyának legyen választása: legyen lehetősége meghozni a jó döntést, vagy „Nem!”-et mondani, ha kellemetlenül érzi magát. Alapvetően az lenne az elképzelés, a kutyát soha ne tegyük ki sem fizikai, sem mentális hogy nyomásnak azért, hogy az legyen, amit mi akarunk.

Gyakran csodálkozom azon, hogy ha megadnánk a lehetőséget, pontosan mit is választana egy házikutya. Hiszen azzal, hogy berakjuk a kutyát négy fal közé, vagy feltesszük rá a hámot és a pórázt, biztos, hogy egy csomó természetes választási lehetőségtől megfosztjuk.
És itt jön be Peru!
Hallottam már a perui, cuzcói utcai kutyákról.
Ezeknek a kutyáknak van ugyan gazdijuk, de nem a hagyományos nyugati módon. A kutyákat a gazdáik gyakorlatilag reggel hattól kiteszik, és onnantól fogva a haverjaikkal bandáznak, és pontosan azzal töltik a napjukat, amit ők választanak. Este tíz-tizenegy felé lehet látni, ahogy mindenki visszatér a saját kapujához, az ajtók kinyílnak, megvan a félpanziós ellátás, és a kaland holnap folytatódik.

Egy utazás során, miután a cuzcói repülőtéren landoltam, a taxisofőr (aki két kalapot viselt – nem kérdeztem semmit…) megkérdezte tőlem, hogy miből élek. Amikor megtudta, hogy kutyatréner vagyok, azt mondta: „lmádni fogod a városközpontot, amigo, a kutyák megállnak és megvárják, hogy a közlekedési lámpa pirosra váltson, mielőtt átmennek az úton.”

Persze, hogy ezt teszik. A repülőről szálltam le, nem a falvédőről.
Harminc perccel később pontosan ez történik: durva forgalomban közlekedési lámpa előtt állunk. Tőlünk balra úgy egy tucat kutya, mindenféle forma és méret, türelmesen várja, hogy a piros lámpa – tűt-tűt-tűt – jelezzen, hogy akkor most biztonságosan át lehet menni!
A lámpa vált, és a kutyák át is mennek. Nem rohannak, hanem mint egy rajzfilmben a kutyaparádén. Hihetetlenül menő.
Tökéletes kombinációja az állatok tanulási módszereinek és a természetes szelekciónak. És még ki sem pakoltam a táskáimat!

Szóval ez volt velem a következő két csodálatos hétben: kamera a kézben, kutyák százait követtem – néha magányosakat, néha laza társas csoportokba verődött állatokat hogy megfigyeljem, mit is csinálnak pontosan. Íme, néhány dolog, amit nem csináltak:

  • Csak ritkán futottak. Semmi kapkodás. Az idő nekik dolgozott. Nem mutatták a pánik jeleit, hogy kétségbeesetten szeretnének eljutni bármilyen helyszínre.
  • Csak ritkán ugattak. Nem igazán voltak jelen az izgatottság vagy a konfliktus elemei.
  • Soha nem kergettek madarakat, papírzacskókat vagy teniszlabdákat!

Cuzco közepén található a Plaza de Armas, egy nagy gyalogos zóna, tele nyilvános parkokkal és szökőkutakkal, melyek a város gyarmati központját jelzik. Egy különösen szép napon (amúgy minden nap nagyon szép Cuzco magasságában, ha a tüdőd mérete egy mókus pénztárcájával egyenlő) úgy 500 ember ballag a tér körül, kávézgatnak, vagy csak ülnek a fűben, és élvezik a látványt (vagy levegő után kapkodnak!). Az 500 emberen kívül láthatunk még úgy 150-200 kutyát is, andalognak, napoznak, vagy csak úgy lófrálnak. Pontosan azt teszik, amit választottak.

  • Érintenek: szeretnek az emberekkel „lenni”. Lefotóztam egy fiatal párt, akik egy kőágyazaton ültek, egy nagy keverék kutya feküdt mellettük. Nem zavarta őket, csak ott feküdt, horpasza az egyik idegen lábához ért.
  • Szagolnak: szeretnek mindenféle új illatokat felfedezni. Kidobott palackokat, konzervdobozokat szimatolnak, még egy elveszett gyerekmackó is a jó öreg szaglószervrendszer tárgyává vált.
  • Kíváncsiak: ha lehetőséget kapnak, az új dolgokat úgy pásztázzák végig, mint a táskákat egy újonnan kinevezett vámtiszt.
  • Esznek: természetesen! Mindenféle ingyenes falatot hálásan fogadnak.
  • Néznek: csak nyugodtan; pihennek, és nézik a világ folyását.

Ezek a kutyák boldogok voltak, nyugodtak és kiteljesedettek. Ezért a következő kérdést tettem fel magamnak: „Hogyan érhetném el ugyanezt a kutyáknál »otthon«?”

Eddig, amit leírtam a könyvben, alapvetően arról szólt, hogy hogyan „érjük el”, hogy a kutyus a-t, b-t vagy c-t tegye, és abbahagyja x-et, y-t és z-t.

Nem azt akarom, hogy a kutyussal töltött időnk teljesen véletlenszerű legyen, ami a viselkedést illeti, vagy hogy a felügyeletre és irányításra fókuszáljon. Ezek a faktorok nagyszerűek, ha arról van szó, hogy azt a viselkedést érjük el, amit szeretnénk, vagy hogy a kutyust biztonságban tartsuk, és ne keveredjen bajba, de az biztos, hogy az élet ennél több, nem? Itt jön be a hátizsákos séta.

A hátizsákos sétát évekkel ezelőtt fejlesztettem ki korosztálytól függetlenül kutyáknak és embereknek. Ez az egyik módja annak, hogy élvezetesen töltsük az időt együtt, feszültségmentes, teljesítménymentes és biztonságos módon. Ha olyan kutyánk van, aki szeret velünk lógni, a problémák 90%-a már meg is szűnt.

Őszintén megvallva a hátizsákos sétát a szükség hozta. Nemcsak friss, robbanékony kutyákkal dolgozom, hanem idősebb kutyákkal, feszült kutyákkal, sérült kutyákkal, menhelyi kutyákkal, mentett kutyákkal, olyan kutyákkal, akik ,dolgoznak” a megélhetésükért, korlátozott mozgással rendelkező kutyákkal, olyan kutyákkal, akiknek térre van szükségük, olyan kutyákkal, akik jól kijönnek az idegenekkel, vagy olyan kutyákkal, akiket „robbanékonynak”, „agresszívnek” vagy „félénknek” tituláltak. Olyan tulajdonosokkal is van dolgom, akiknek korlátozott az idejük, korlátozott a helyük és/vagy korlátozott mobilitással rendelkeznek. Foglalkozom olyan kutyatulajdonosokkal is, akik stresszes, 10 órás műszakokon vannak túl az őrző-védő vagy nyomozókutyájukkal. Mikor van idejük a kutyáknak és az embereknek a gőz kieresztésére? A kutyasétáltatás nem a mérföldek számlálásáról kellene szóljon, tényleg nem.

Miután annyi kutyát láttam, akinek szüksége van a felfedezés és a kapcsolódás lehetőségére, és annyi gazdit, aki időhiányban szenvedett, úgy döntöttem, hogy előállok egy olyan tevékenységgel, amihez nem kell túl sok tréning, de nagyjából belefér abba a skatulyába, amit a perui szuperelégedett kutyák élveztek. Egy olyan tevékenységgel, ami a kutya-gazdi kapcsolatba fektet be, és a kutyának is megadja azt a mentális „elengedést”, amire akkora szükségük van a kiteljesedett élethez. Figyeljünk fel arra, hogy mentális elengedésről beszélek, az általában használt mentális stimulációval szemben. A stimuláció izgalomra utal, amely fokozza a test idegrendszerének működését. Rengeteg kutyát látok, akik azért szenvednek, mert arra lettek kondicionálva, hogy mindenre, amit a világban látnak, magas izgalommal reagáljanak. Ez az izgalom minket és a kutyusunkat is bajba sodorhat, mert azt érzi, hogy mindenbe 100 km/órával kell becsapódni, ne várjon, ne gondoljon végig semmit, ne érveljen vagy mérlegelje a lehetőségeket, mielőtt beront – mi meg csak állunk ott, és nézünk!

Én imádom a játékokat és a vidámságot, ha a kutyusról van szó. Ez az egyik nagy örömöm az életben. De nem mindig. A jó barát az, akivel boldogan együtt lehet csak úgy lenni.

Azt szeretném, ha képesek lennénk a kutyusnak rengeteget adni abból, amire szüksége van: behívás, laza pórázos séta, fókusz, kaland, felfedezés, szaglószervi kielégülés, evés (!), újdonság és egy szép nagy adag szerotonin (a „jó érzés” neurotranszmitter) és oxitocin (a kapcsolódó vagy „szeretet”-hormon), méghozzá adrenalinsokk nélkül.
„De hát ez lehetetlen!” – kiáltasz fel.
Ne aggódj.
Olvass tovább.”

Ha érdekel, mi szükséges a hátizsákos sétához és mik annak szabályai, ez az ajánló neked szól:

Steve Mann: Kismancsból tappancs

Egy kiskutya óriási örömöt jelent, a felnevelése pedig óriási felelősséget. A több mint 30 éve hivatásos kutyatrénerként és viselkedés-szakértőként dolgozó Steve Mann pályafutása során rengeteg kutyatulajdonosnak segített megtalálni az összhangot kedvencével, és tudományos alapokon nyugvó, újszerű módszerei révén rakoncátlan kölyökből mi is boldog, egyben fegyelmezett társat nevelhetünk. A nemzetközi szinten is elismert tréner az ember és a kutya között kialakuló kötelék felbecsülhetetlen értékére helyezi a hangsúlyt, és minden eszközt átad, minden technikát megtanít, hogy új barátunkkal igazán mély kapcsolatot alakíthassunk ki, és az együtt töltött csodálatos évekre kalandos utazásként gondoljunk majd vissza.

 

Kiadó: Alexandra
Ár: 3 699,- forint

A könyvet itt vásárolhatod meg.

(Képek: Getty Images Hungary, Alexandra Kiadó)

hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon