A legbrutálisabb kutyás sport, ami valaha létezett: a bikacsali

A bikacsali egy borzasztóan véres, potenciálisan halálos „sport” mind a bika, mind a kutya esetében. A két állatot összeeresztették, hogy a küzdelem során eldőljön, melyikük az erősebb. A kutya akkor nyert, ha a bikát az orránál fogva a földre vitte és mozgásképtelenné tette.

A bikacsali a 13-17. században, Angliában nemzeti sportnak számított, de űzték Írországban és Észak-Amerikában is. A következőkben megismerkedhetsz a történelmi hátterével és természetesen arról is szó lesz, hogy milyen kutyákat használtak hozzá.

Bikacsali a pénz jegyében: a kutyák virágokkal feldíszítve várták a halált

A bikacsali során a bikákat egy vaskaróhoz kötötték, amit a földbe szúrtak. A kutyának a bikát a legérzékenyebb részénél, vagyis az orránál fogva kellett a földre vinnie. Persze a bika nem hagyta magát harc nélkül, az esemény elején borsot is fújtak az orrába, hogy feldühítsék. Ha a kutya nem volt elég óvatos, azt kockáztatta, hogy felökleli a bika, a szarvára tűzi, beleharap vagy megtapossa. Azok a kutyák, akiknek sikerült az orránál elfognia az állatot, sokszor agykárosodást vagy csonttörést szenvedtek, de a fogaikat is elveszíthették, hiszen a bika őrülten rázta magát, hogy megszabaduljon tőlük.

Számos ősi civilizációban (Egyiptom, Görögország, Római Birodalom) léteztek hasonló sportok, ám a bikacsali igazi népszerűségre és hírnévre a középkorban tett szert, Nagy-Britanniában. Az első ilyen eseményt 1209-ben jegyezték le. Más állatokat is használtak erre a célra, úgy, mint medvéket vagy lovakat, de egyértelműen a bikás harcok voltak a legnépszerűbbek. Az eseményt colosseum-szerű építményekben tartották, hogy mindenki egyformán láthasson. Az épület körül rendszerint számos kutya várt a kenneljében, hogy porondra léphessen.

Ezeket az eseményeket minden osztály képviselői látogatták, nem számított, hogy valaki gazdag vagy szegény. A harc kezdete előtt megtették a tétjeiket és reménykedtek benne, hogy rengeteg pénz üti majd a markukat. És hogy az embereknek legyen kedvük a pénzüket így elkölteni, mindent megtettek, hogy különlegessé tegyék az eseményt, még ha ezt a szó leggroteszkebb értelmében értjük is. A bikák és kutyák fel voltak díszítve szalagokkal, masnikkal és virágokkal, valamint egy parádén is részt kellett venniük, ahol körbe sétáltak a város utcáin az összecsapás előtt.

Bull and Terrier:

Mára kihalt kutyafajtákat képeztek ki a feladatra

A mára már kihalt Old English Bulldog, Bull and Terrier, Bullenbeisser, valamint a még létező Ca de Bou és a spanyol bulldog voltak azok a fajták, amelyeket speciálisan a bikacsalira tenyésztettek ki. Az első időkben masztiff típusú négylábúakat használtak, de hamar kiderült, hogy ezek a kutyák nem elég gyorsak ehhez a sporthoz. A tenyésztők is azon dolgoztak, hogy olyan ebeket hozzanak létre, akik fürgék, mégis izmosak és erősek, valamint a testük súlypontja a fejüknél helyezkedik el. Ez leredukálta annak az esélyét, hogy a kutya gerince eltörjön, miközben megrázza a bika. A méretük is kisebb volt, ugyanis a földhöz lapulva kellett megközelíteniük az állatot, amennyire csak tudták, hogy elkerüljék az öklelést. Temperamentumuk szempontjából agresszívnek, bátornak és kitartónak kellett lenniük.

Az Old English Bulldog nagyon távolról rokona a modern angol bulldognak és a francia bulldognak, a Bull and Terrier a bullterrier őse volt, a Bullenbeiser pedig a német boxeré. Nem is olyan régen, 1835-ben sikerült betiltani a bikacsalit, melynek következtében ezeknek az állatoknak nem akadt többé feladatuk, így elkezdtek kihalni.

Old English Bulldog: 

Akkoriban a tenyésztési szabályok is mások voltak

A következő történet ma már elképzelhetetlenül és kegyetlenül hangzik, ám azt sajnos hozzá kell fűznünk, hogy a tenyésztést és szaporítást illetően modern társadalmunk is komoly problémákkal küzd, bár merőben más jellegűekkel.

Az akkori tenyésztők csupán egyéni jellemzőik alapján párosították az egyedeket, nem néztek utána komolyabban a vérvonalnak vagy az egészségi állapotnak. A Sporting Magazine 1824. januári számában beszámol egy történetről, mely szerint egy bikacsalira egy tenyésztő elvitte a tenyészszukáját és annak öt kölykét. Az eb úgy tűnt, hogy borzalmas állapotban van, fogai sem voltak. A férfi viszont annyira bízott a kutyája képességeiben, hogy demonstrálni is kész volt azt. Amikor a bikára eresztette, az perceken belül a földre vitte az állatot. Végül el kellett altatni, mert egyszerűen nem engedte el a bikát. A kölyköket egyenként 5 guinea-ért (fizetőeszköz Nagy-Britanniában 1663 és 1814 között) sikerült helyben eladnia. Egyes tulajdonosok úgy demonstrálták kutyáik kitartását, hogy harc közben levágták annak a lábfejét; az eb súlyos sérülései ellenére is folytatta a harcot. Ez az elképesztő kegyetlenkedés azonban nem csak a pénz jegyében zajlott, az emberek szórakozási lehetőséget is találtak a bikacsaliban. Cirkuszt és kenyeret, igaz?