hirdetés

Így kezdett új életet a reményvesztett Buksi, aki gazdáját siratta: igaz történet Kristina Calu tollából

László Enikő, 2022. június 9 - Forrás: Kristina Calu /Képek: Facebook, Getty Images Hungary

Egy menhelyi kutya lelkében olykor súlyos sebeket kell begyógyítani, hiszen sokuk múltja igen szomorú és fájdalommal teli. Azonban minden befektetett energia megtérül, ezért fontos, hogy ne menj el egy elsőre boldogtalannak tűnő, idős kutya mellett.

hirdetés

Buksi, valódi nevén Morzsa az Illatos úti Ebtelep lakója volt, mielőtt jelenlegi családjához került. De múltja ennél sokkal régebbre nyúlik vissza. Viszonylag kevés árva négylábú történetét ismerik gondozóik. Morzsa azonban pont ilyen, Kristina Calu pedig most el is meséli, hogyan lelt az idős kutya szerető otthonra.

Buksi, azaz Morzsa már szerető gazda mellett éli életét.

Buksi

„Ma már sokadszor jön ide hozzám ez a kedves lány. Érzem rajta, mennyi szeretet van benne, de belőlem most minden hiányzik, aminek a leghalványabb köze lenne az élethez. Aggódik értem, mert két napja nem ettem egy falatot sem. Akkor hoztak be ide. Egészen addig volt otthonom, emberem, de egyetlen pillanat alatt mindez köddé vált. A sátor, amiben éltünk semmivé foszlott, ahogy Ő is. Csak egy kis meleget akart ebben a kora tavaszi hidegben. Én kijöttem, hogy könnyítsek magamon, aztán ha már kint voltam, kicsit körbeszimatoltam a környéket. Mire visszaértem, már narancsszínű lángok borítottak mindent. Ha ott maradtam volna vele, még együtt lehetnénk.

Olyan nagy itt a zaj, én viszont csendre vágynék. Arra a csendre, amit az elmúlt tíz év alatt megszoktam. Sokat vándoroltunk, mire rátaláltunk az erdő szélén arra a kis helyre, ahol letáborozhattunk. Akkor azt mondta, ez lesz az. Nem tudtam, mire gondol, de attól kezdve nem mentünk többé sehova, csak a környéken sétáltunk, ételért mentünk. Néha leültünk egy olyan helyen, ahol sokan jártak, és akkor utána néhány napig nem kellett újra útra kelnünk.
Megint itt van a lány.

– Buksikám! Még mindig nem nyúltál az ételhez. Pedig muszáj lenne enned.
Nem tudom, mit mond, de annyira kedves hangja van, hogy arra vágyom, bár itt maradna velem. Odatolja elém a tálat, amiből finom illat árad. Azt akarja, hogy egyek. De nekem fáj a szívem, és semmi kedvem az ételhez, bármilyen finoman illatozik is. Felém nyúl, megsimogatja a fejemet, és én egy pillanatra egy másik kezet képzelek a helyébe.

– Egyél, te drága! Nem akarom, hogy megbetegedj. Tudom, mennyire hiányzik a gazdi, de akkor is meg kell próbálnod. – Még egy kicsit tol a tálon, hogy közelebb kerüljön hozzám.
Ránézek a lányra, szomorú a tekintete, és én érzem, hogy én vagyok az oka a szomorúságának. Felállok, odalépek a tálhoz, és eszem belőle egy kicsit.

– Jaj, de ügyes vagy! Úgy van, jó kutya, egyél szépen!
Most megint jó kutya vagyok. Ő is gyakran mondta ezt nekem. Megeszek mindent, ami a tálban van, hogy jó kutya legyek.
– Buksi! Micsoda étvágyad van! Nagyon–nagyon ügyes kutyus vagy. – Most már sokkal vidámabb a hangja.

Még egy kicsit ott üldögél velem, aztán újra egyedül maradok. Másnap kimegyünk az udvarra. Ehhez nagyon nincs kedvem. Túl nagy itt a zaj, mindentől megrettenek. A kedves lány látja rajtam, hogy nem érzem jól magam, ezért miután elvégeztem a dolgom, rögtön vissza is visz a helyemre. Mert most már ez a helyem.

Látogatók jönnek. Mindenféle szagokat hoznak magukkal. De én mintha ott sem lennék. Hallom, amint valaki azt mondja: „nem túl szép, és öreg is”. Nem tudom, ez mit jelent, de szinte le sem lassítanak. Mennek a napok. Most már rendesen eszem, és Enikő (szerintem így hívják, mert többször is hallottam, hogy ezt mondták neki) nagyon boldog. Az udvart azonban még mindig nem szeretem, és sétálni sem akarok menni. Igazából azt szeretném, ha rajta kívül mindenki más békén hagyna.

Látogatók jönnek. Ahogy már annyiszor az elmúlt hetekben. Leguggol hozzám valaki, és szelíden néz rám. Szeretet és izgalom árad belőle. Meg egyfajta nyugalom.
– Jaj, Istenem! Szia, Buksi! Már nagyon vártam a találkozást. Életben még szebb vagy, mint a fotókon. Ugye, milyen édes és szép? – fordul a mellette álló férfihoz.
– Nagyon aranyos – válaszol neki a férfi. Neki is kedves, lágy hangja van.
– Akkor? – kérdezi tőlük Enikő. Tele van reményteli izgatottsággal, én pedig nem tudom, mi történik, de valahogy rám is átragad belőlük ez az érzés.
– El szeretnénk vinni.
– Ó, ez fantasztikus! Annyira örülök! Nem fogjátok megbánni. Buksi az egyik legédesebb kutya, akivel valaha találkoztam, pedig hat éve dolgozom itt. Buksi, ez a te napod! – fordul most felém, és én még mindig nem értem, mi történik, de nagyon jó érzések öntenek el.

Enikő kinyitja az ajtót, és kimegyünk együtt az új emberekhez. A nő leguggol hozzám, megsimogat, és ad egy puszit a fejemre. Pont, ahogy annak idején Ő is tette. Becsukom a szemem, és átjár az ismerős, melengető érzés.

Kicsit sétálunk együtt az udvaron, én elvégzem a dolgomat, majd kimegyünk az épület elé, ahol beszállunk egy olyan valamibe, amivel ide is elhoztak. Nincs bennem semmi félelem. Csak csupa jót érzek.
– Hazamegyünk! – mondja a nő, és szeretettel néz rám.

Tudom, mit jelent ez a szó. Haza, mondta Ő is mindig, és akkor elmentünk a sátorba, ahol télen nagyon hideg, nyáron pedig borzasztó meleg volt. Haza.
Nem sátorban vagyunk, hanem olyan házban, amilyenben Enikőnél is voltam. De itt csend van, és nyugalom. Csak a madarak hangoskodnak a fákon meg a vizes tálkájukban.

Kaptam egy nagy, puha valamit. Tudom, hogy azon kéne feküdnöm, de még nem érzem úgy, hogy az az én helyem lenne. Inkább mellette fekszem a padlón. Nóri lefekszik mellém. A fejünk egymás felé fordul. Ömlik belőle a rengeteg érzés. Mind csupa-csupa ragyogás. Hozzám nyúl és megsimogat, majd rajtam hagyja a kezét.

– Soha többé nem kell az utcán élned. Soha többé nem fogsz fázni és éhezni – mondja, és bár most sem értem, mit jelentenek a szavai, kicsit beleremegek a sóhajba, ami kitör belőlem.”

Kristina Calu

Nem tartozom azon emberek népes táborába, akik már gyerekkorukban is az irodalmat bújták. Nálam sokkal később kezdődött a könyvek iránti rajongás. Húsz évesen új munkahelyre kerültem, ahol a kolléganőim a reggeli kávéjuk mellett mindig könyvekről beszélgettek. Hamar elkezdett zavarni, hogy semmihez sem tudtam hozzászólni, ezért megkértem őket, ajánljanak nekem olvasnivalót. Így kezdődött. Későn érő típusként még hosszú éveket kellett várnom az első befejezett regényemre. Egy nap leültem a laptopom elé, majd pár perccel később kiderült, hogy nincs internet, és még napokig nem is lesz. Mindig is grafomán alkat voltam, hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam a Wordöt és írni kezdtem. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Még éjjel fél háromkor is a szereplőimmel időztem. Néhány nappal később pedig kiírtam az utolsó mondat után, hogy VÉGE. Az első regényt követte még jó néhány, és soha nem adtam fel a reményt és a hitet, hogy egyszer a fiókomból az olvasók polcaira kerülhetnek. Nekem egyszerűen muszáj írnom. Ez az életem. Anélkül egyetlen napom sem telhet el.

Kövess minket a közösségi oldalainkon is!
hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon