hirdetés

Így tanít toleranciára a kutya: egyperces olvasmány Kristina Calu tollából

László Enikő, 2021. március 13 - Forrás: Kristina Calu

Kristina Calu Kutyák című novellájában rávilágít arra, mennyi mindent kaphatunk mások, és legfőképp a kutyák által. Ők nem ítélkeznek, csak hűségesen szeretnek minket minden apró hibánkkal együtt. Sokat tanulhatunk tőlük.

hirdetés

A parkban kutyájával labdázó fiú nem gondolta volna, valójában mennyi mindent köszönhet egykori osztálytársának és négylábú kedvencének. Általuk megismerhette a kutyák feltétel nélküli szeretetét, hűségét és elhivatottságát. Ez igen sokáig nem is tudatosult benne, amíg egy szép napon egy kedves idegen fel nem hívta rá a figyelmét.

„A virágzó akácfák minden más illatot elnyomtak a parkban. Az idős úr mosolyogva nézte, ahogy a tizenhat éves forma, nyurga fiú eldobja borzas kutyájának a labdát, az pedig boldogan rohan utána és viszi vissza, hogy aztán újra a játék nyomába eredhessen. A következő dobást elvétette, így a labda az öreg lába előtt kötött ki. A kutya odaszaladt, gazdája lépésekkel mögötte.

– Elnézést kérek! – szólt oda a fiú.
– Nem történt semmi – hajolt le az öreg, hogy megsimogathassa az állatot. – Szeretem a kutyákat.
– A bácsinak is van?
– Régen volt – felelte elmerengve.
– Milyen fajta?
– Keverék, mint a tiéd, csak nagyobb termetű. Egy menhelyről vittem haza.
– Pöttöm is menhelyi.
– Nagyon helyes neve van.
– A húgom nevezte el. Ha szereti a kutyákat, hogy hogy önnek még sincs? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

– Túl öreg vagyok hozzá. Ha én már nem leszek, ki gondoskodna róla? A gyerekeim nem rajonganak az állatokért – mondta szomorkásan. – Meg amúgy is, ők folyton rohannak. Nem lenne idejük egy kutyára. Sokszor még magukra sincs.
– Régen én sem szerettem őket. Vagyis… – rántotta meg kicsit a vállát egy grimasz kíséretében – igazából nem tudtam róluk túl sokat.
– És mi történt?
– Hogy érti?
– Mi változtatta meg a hozzáállásodat?
– Megismertem valakit, akinek volt egy kutyája, és… miatta szerettem meg őket.
– Mit tudott az a kutya, amit korábban a többi nem?
A fiú eltöprengett pár pillanatra. Nem tudta, elmondja-e amit az imént felidézett. Évekkel ezelőtt történt, de még mindig elöntötte a szégyen, ha eszébe jutott. Aztán arra gondolt, talán jót tesz majd neki, ha végre kiadja magából. Eldobta hát újból a labdát, hogy Pöttöm utána szaladhasson, aztán az öreg mellé leülve beszélni kezdett.

– Ötödikes koromban volt egy osztálytársam, aki tőlünk néhány háznyira lakott – kezdte lassan, megfontoltan, majd a második mondatra belelendült a mesélésbe. – Dunai Máténak hívták, és volt valami baja az arcának. A betegsége nevére nem emlékszem. A bal oldala egy része el volt torzulva, ezért a többiek puzzle-nek csúfolták, mert az mondták, olyan a képe, mintha több darabból lenne összerakva. Én nem gúnyoltam, mert anyáék azt tanították, Isten szemében mind egyformák vagyunk, és csúnya dolog valakit a külsejéért bántani.
– Szóval Máté a barátod volt?
– Nem… nem mertem barátkozni vele – hajtotta le szégyenlősen a fejét – mert… féltem, hogy akkor a többiek engem is piszkálni fognak. Én csak… nem bántottam őt… De hazafelé, miután leszálltunk a buszról, sokszor beszélgettem vele. Szóval Máténak volt egy kutyája, aki minden nap kijött elé a megállóba. Sosem tudtuk, hol szökött ki, mert a kerítésük mindig érintetlen volt, és ásás nyomát sem találtuk sehol. Az a kutya mindig ott várta. Akkor is, ha korábban vagy később érkeztünk, és akkor is, ha erősen fújt a szél és szakadt az eső. Mindig tudta, mikor jön haza a gazdája. Megérezte. És én azt gondoltam magamban, milyen jó, hogy van neki az a kutya, mert így legalább van egy barátja. Mert azt a kutyát nem érdekelte, hogy Máté arca olyan, mint egy puzzle, olyannak fogadta el őt, amilyen volt.

– Bizony, a kutyák ilyenek. – Bólogatott az öreg. – És mi van most Mátéval?
– Nem tudom. Csak ötödikben járt hozzánk, aztán elköltöztek valahova vidékre.
– Bánt téged ez a dolog, ugye?
– Mire gondol? – Nézett meglepetten az öregre.
– Hogy nem merted felvállalni a barátságodat vele.
– Igen – hajolt le az időközben lába elé heveredett Pöttömhöz, csak, hogy ne kelljen a beszélgetőtársa szemébe néznie.
– Hiszel a sorsszerűségben?
– A nagymamám hisz az ilyesmiben – mosolyodott most el a fiú.
– Majd te is fogsz, ha idősebb leszel. Tudod, azt gondolom, neked és ennek a Máténak találkoznotok kellett. Minden találkozásnak oka van. Ha ő nem lett volna az osztálytársad, talán a mai napig nem lenne kutyád.
– Erre még nem is gondoltam – mondta a fiú elmerengve, majd eszébe jutott még valami. – A barátnőmmel kutyasétáltatás közben ismerkedtem meg.
– Úgy látom, sokat köszönhetsz Máténak és a kutyájának – jegyezte meg bölcs mosollyal az öreg.”

Kristina Calu

Nem tartozom azon emberek népes táborába, akik már gyerekkorukban is az irodalmat bújták. Nálam sokkal később kezdődött a könyvek iránti rajongás. Húsz évesen új munkahelyre kerültem, ahol a kolléganőim a reggeli kávéjuk mellett mindig könyvekről beszélgettek. Hamar elkezdett zavarni, hogy semmihez sem tudtam hozzászólni, ezért megkértem őket, ajánljanak nekem olvasnivalót. Így kezdődött. Későn érő típusként még hosszú éveket kellett várnom az első befejezett regényemre. Egy nap leültem a laptopom elé, majd pár perccel később kiderült, hogy nincs internet, és még napokig nem is lesz. Mindig is grafomán alkat voltam, hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam a Wordöt és írni kezdtem. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Még éjjel fél háromkor is a szereplőimmel időztem. Néhány nappal később pedig kiírtam az utolsó mondat után, hogy VÉGE. Az első regényt követte még jó néhány, és soha nem adtam fel a reményt és a hitet, hogy egyszer a fiókomból az olvasók polcaira kerülhetnek. Nekem egyszerűen muszáj írnom. Ez az életem. Anélkül egyetlen napom sem telhet el.

(Képek: Getty Images Hungary, Kristina Calu)

hirdetés
További cikkeink

Keresés az oldalon