hirdetés

Amire egy gazdi sem tud felkészülni: Az utolsó nap története Kristina Calu tollából

László Enikő, 2022. június 23 - Forrás: Kristina Calu /Képek: Getty Images Hungary

Egy kutya elvesztése rendkívül fájdalmas, hiszen az ebek sokak számára családtagok, legjobb barátok. És bár előre tudjuk, hogy kedvencünk élete minden bizonnyal rövidebb lesz a miénknél, az elválásra sosem lehet felkészülni.

hirdetés

A következőkben Kristina Calu megható novelláját olvashatod arról, hogy milyen egy utolsó nap egy szerető gazdi számára.

Az utolsó nap

Már az óra jelzése előtt ébren van. Nem is aludt igazán. Talán percekre csukhatta csak be a szemét. Mégsem érzi magát fáradtnak. Vagyis dehogynem. Kimerült. A végletekig. De ennek semmi köze a nemalváshoz. Keze ugyanúgy van, ahogy este lefekvéskor. Alice lassan emelkedő, süllyedő mellkasán pihen. Nem gondol az elmúlt napokra. Nem akar rágondolni. Ma csakis a ma van. Az utolsó nap. Semmi mással nem foglalkozhat, csupán azzal, ami előtte, előttük áll. Odahajol Alice-hez, és puszit nyom az arcára. Nem várja a megszokott reakciót. Már nem.

Kimegy a konyhába, felteszi a kávét, majd átsétál a fürdőszobába arcot mosni. A mosdónál állva rátámaszkodik a szélére, és olyan hosszan engedi ki a levegőt, hogy el sem hiszi, ennyi volt a tüdejében. Már érzi a lefőtt kávé illatát, de még nem bírja rávenni magát, hogy elinduljon. Teljes testsúlyával nehezedik a fehér kerámiára. Szemei körül a könnyek és kialvatlanság karikái sötétlenek. Végül mégis rászánja magát, és visszamegy a konyhába. A kávé pocsék, igaz, az elmúlt napokban minden az volt, és ez valószínűleg így is marad még egy darabig.

A kávé után visszamegy a hálóba. Alice még mindig ugyanúgy fekszik, mint ahogy otthagyta. Felöltözik, és közben eszébe jut, talán kellene ennie valamit, de tudja, hogy úgysem menne le a torkán semmi.
– Hölgyem, a hintó előállt! – hajol Alice fölé, és a karjába véve elindul vele a garázs felé.

A kutya lassan, erőtlenül megnyalja az arcát, mire Bill halványan, fájdalmasan elmosolyodik, miközben nagyot nyel. Érzi, hogy megint egyetlen hajszál választja el attól, hogy sírni kezdjen, de tegnap megfogadta, hogy ezt ma nem fogja megengedni magának. Addig nem, amíg Alice itt van. Úgyhogy most megacélozza magát, és reszkető kezekkel és szívvel beteszi az anyósülésre, majd elindulnak a partra.
– Csodás szeptemberi szombatra ébredtünk! Ennél szebb munka ünnepe hétvégét kívánni sem lehetne – harsogja a rádióból negédesen a reggeli műsorvezetőnő.

Azonnal odanyúl, és lekapcsolja. Még hogy csodás! Amikor tíz perccel később megérkeznek a most még teljesen kihalt szakaszhoz, kiveszi a kutyát az autóból, és karjában Alice-szel célba veszi a partot. Milyen könnyű, szalad végig fején a keserű gondolat.

15 év… Úgy repült el, mintha egyetlen hónap lett volna. Élete legszörnyűbb szakaszában találtak egymásra. Olivia ugyanolyan szélviharként távozott a mindennapjaiból, mint ahogy belekerült, és vitt magával mindent. Házat, gyereket, no meg Bill önbecsülését. És, ha ez nem lett volna elég, a válás után Sarah-val sem maradt semmi kapcsolata. Olivia tett róla, hogy így legyen. Közel járt hozzá, hogy végleg elbúcsúzzon mindentől és mindenkitől. Attól a néhány embertől, akik befelé fordulása után is mellette maradtak. És ekkor érkezett meg Alice.

Egy november végi, fogvacogtatóan hideg napon hazafelé hajtott a munkából, amikor meglátta, hogy egy fekete kiskutya egy madzaggal a villanyoszlophoz van kötözve. Először elment mellette, majd néhány száz méter után megfordult, és visszament hozzá. A kiskutyában alig volt élet. Elvágta a madzagot, betette a kocsiba, és hazavitte. Otthon megetette, megitatta, majd fejét vakarva állt a konyha közepén, mert nem tudta, mitévő legyen. Soha nem volt semmilyen háziállata, és nem gondolta, hogy ezen éppen most kéne változtatnia, amikor magáról is alig volt képes gondoskodni, nemhogy magához vegyen egy kivert, valószínűleg bolhás és minden egyéb betegséggel küzdő kutyát. Másnap elvitte az állatorvoshoz, ahol megtudta, hogy kislány, és hogy a bolháin kívül, meglepő módon nincs semmi más baja.

Amikor a rendelőben megkérdezték, mit akar vele csinálni, automatikusan felelte, hogy hazaviszi. Míg előtte biztos volt benne, hogy majd beadja egy menhelyre, most fel sem merült ennek lehetősége. A név is ugyanilyen automatikusan jött: Sarah-nak az „Alice csodaországban” volt a kedvenc meséje.

Az elején még meglehetősen küzdelmes volt minden, mert Alice egyetlen nap alatt felforgatta az egész életét, és Bill sokszor gondolt arra, hogy elment az esze, amiért magához vett egy kölyökkutyát. Aztán szépen összerázódtak. Nem telt el hosszú idő, amikor egy nap rájött, hogy egymást mentették meg. Mert Alice legalább annyira megmentette őt, mint fordítva.
– Na, gyere kislány! Megérkeztünk.
Ahogy leérnek a partra, Bill óvatosan lefekteti a kutyát, kiteríti a pokrócot, ráteszi a kedvenc párnáját az ágyból, majd átemeli Alice-t a plédre, ő pedig a jobb oldalára fordulva elhelyezkedik mellette.

– Emlékszel, amikor a hegyekben voltunk, és te úgy elfutottál, hogy teljesen szem elől tévesztettelek? – Idézi fel egy régi kalandjukat nevetve. – A frászt hoztad rám. Már teljesen kétségbeestem, amikor egyszer csak előkerültél. Egyszerre voltam rád dühös, és könnyebbültem meg.

Alice kettőt mozdít a farkán. Ő is emlékszik erre a napra. Meg az összes többire is, amit Billel töltött.
– És amikor megmart az a kígyó, én pedig rohantam veled az állatorvoshoz? Jó ég! Úgy vezettem végig, mint egy eszelős.

Újabb farkcsóválás. Alice erre is emlékszik. A fájdalomra, amit érzett, és a pánikra, félelemre, ami Billből áradt felé.
– És amikor annyira szaladtál a labdád után, hogy elsodortad azt a csinos lányt…
Igen, erre is emlékszik. Ahogy arra is, hogy az a csinos lány, Erin, utána hosszú ideig velük maradt, majd egy reggel elköszönt, és nem látták többé.

Alice feje a párnán pihen, le nem veszi a szemét Billről. Érzi meleg, kedves érintését a fején, hátán. Érzi hangjában a szomorúságot, de most nem tudja megvigasztalni, pedig annyira szeretné. Azt mondaná neki, ne szomorkodj, én itt leszek veled…
– … és amikor Jerryt eltalálta az a golyó, mindig olyan hevesen ugattad a tévét, hogy nem tudtam nem nevetni, hiába láttuk már vagy ezredszerre. Ez volt a kedvenc filmed. És…

Bill lenéz, és látja, hogy Alice már elment. Nyugodtan, csendben kiengedte az utolsó lélegzetét. A kezéig még nem jutott el a tudat, mert még mindig simogatja, majd halkan sírni kezd. Nem tudja, mi lesz vele Alice nélkül. Nem tudja, hogyan tovább. Csak ül ott egy kőhajításnyira a nyugodtan morajló tengertől, és hagyja, hogy a könnyek eláztassák az arcát. Képtelen rászánni magát, hogy felálljon, pedig semmi kedve megvárni, míg megtelik emberekkel a part. Sem a kíváncsi, sem a szánakozó tekinteteket nem tudná elviselni. De még marad pár percet.

– Soha többé nem lesz másik kutyám – mondja ki hangosan, majd vesz egy mély lélegzetet, és Alice-szel a karján elindul vissza az autóhoz.

Kristina Calu

Nem tartozom azon emberek népes táborába, akik már gyerekkorukban is az irodalmat bújták. Nálam sokkal később kezdődött a könyvek iránti rajongás. Húsz évesen új munkahelyre kerültem, ahol a kolléganőim a reggeli kávéjuk mellett mindig könyvekről beszélgettek. Hamar elkezdett zavarni, hogy semmihez sem tudtam hozzászólni, ezért megkértem őket, ajánljanak nekem olvasnivalót. Így kezdődött. Későn érő típusként még hosszú éveket kellett várnom az első befejezett regényemre. Egy nap leültem a laptopom elé, majd pár perccel később kiderült, hogy nincs internet, és még napokig nem is lesz. Mindig is grafomán alkat voltam, hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam a Wordöt és írni kezdtem. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Még éjjel fél háromkor is a szereplőimmel időztem. Néhány nappal később pedig kiírtam az utolsó mondat után, hogy VÉGE. Az első regényt követte még jó néhány, és soha nem adtam fel a reményt és a hitet, hogy egyszer a fiókomból az olvasók polcaira kerülhetnek. Nekem egyszerűen muszáj írnom. Ez az életem. Anélkül egyetlen napom sem telhet el.

Kövess minket a közösségi oldalainkon is!
hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon