Márton Attila interjú: „Attól, mert egy kutyát nem láncon tartanak, nem lesz automatikusan jó élete.”

Márton Attila a magazin indulása óta erősíti a csapatot külsős újságíróként, és ez bizony hatalmas szó, mert amikor belevágtunk ebbe az óriási projektbe, még nagyon kevesen álltak velünk szóba. Attila azonban megszavazta nekünk a bizalmat már akkor, amit azóta sem tudunk eléggé megköszönni! Cikkeiben egy olyan látásmódot prezentál határozott, egyenes és könnyen érthető stílusában, amivel a kutyatartás és tenyésztés kérdéseiben mindig is tudtunk azonosulni.

Eddig az Az én kutyám felületén nem volt lehetőségetek közelebbről is megismerkedni vele, de az október 28-án tartandó, saját szervezésű DOGZ konferencia végre lehetőséget adott arra, hogy bemutathassuk nektek Attilát is. A rendezvényen 3 szekció lesz – A tiltott kutyafajták jövője, a Nagyragadozók, magyar kutyafajták és a Kutyák a városban címekkel –, amelyekben neves szakértőink fejtik ki előadások és kerekasztalbeszélgetések formájában is a véleményüket és meglátásukat a hazai kutyatartásról és tenyésztésről.

A következő interjút olvasva kaphatsz egy kis ízelítőt abból, hogy milyen lesz majd Attila előadása, de beszélgettünk az FCI-nél végzett munkájáról is, és persze a hazai kutyás helyzetet is kielemeztük. Rengeteg gondolatot indított el bennünk ez a beszélgetés, így ha szereted folyamatosan tágítani a látóköröd, érdemes tovább olvasnod!

– Mesélj kérlek arról, hogy mit csinálsz az FCI-nél és hogyan vezetett az út a kutyák szeretetétől odáig, hogy hivatásszerűen foglalkozz velük?

Márton Attila: Az állatok – nem csak a kutyák – szeretete már gyerekkorom óta velem van. De inkább tiszteletnek hívnám ezt. A „szeretet” szót túlhasználtuk, kiüresedett.

Nem készültem kutyákkal foglalkozni. 2009-ben külföldről hazakerülve a Magyarországi Ebtenyésztők Országos Egyesületénél (MEOE) kötöttem ki (akkor még nem szövetség volt), mint ügyvezető. Olyan embert kerestek, akinek nincs kötődése a tenyésztői közeghez, menedzserként tudja vezetni a szervezetet. 2015-ben elköltöztem Londonba, nem terveztem, hogy a kutyás világban maradok. De aztán jött az írás, amit szeretek. Számomra a legjobb módja kiadni a gondolataimat. A többi meg kialakult az évek során. Szabadúszóként dolgoztam a belga és a litván kennel klubnak is.

Az FCI-nél is szabadúszóként tevékenykedem, a hivatalos státuszom PR tanácsadó. Ezt a pozíciót már 2015-ben megpályáztam, majd 2019-ben is. Ekkor már sikerrel. A munkám javarészt stratégiai tervezés jellegű. Azért nehéz ezt röviden bemutatni, mert maga az FCI egy nem szokványos szervezet. A szakmai rész mellett érteni kell az FCI működését, a tenyésztői világot és kutyák állatjólléti problémáit.

Az FCI-hez van egy másik kötődésem is. 2020 októberében alakult meg a kutyák jóllétével és egészségével foglalkozó szakbizottság. Ide nem pályáztam, nem is volt nyílt pályázati lehetőség. Az FCI Elnökségétől kaptam felkérést. Ez hatalmas megtiszteltetés és szakmai elismerés.

– A konferencián a témád a kutya családtagként kezelése, amiről több cikkedben is írtál már az Az Én Kutyámra. Miért tartod ilyen fontosnak a kérdést?

M. A.: Azért, mert a „családikutyaság” mögött nincs valós tartalom. Nekem úgy tűnik, hogy valahogy ezt a megfogalmazást a felelős kutyatartás szinonimájaként használjuk. Anélkül, hogy lenne mögötte egy kiépült, tudatos, megfelelő jelentés és kultúra. Ez egy új funkció, új kihívásokkal és olyan megoldandó élethelyzetekkel, amelyek nincsenek végiggondolva. Nincs mögötte valós jelentés, csak egy pozitív kontextusban rendkívül gyakran hangoztatott kifejezés. Mindebből pedig számos állatjólléti probléma eredeztethető.

– Szerinted mi a legnagyobb kihívás, amivel egy családtagnak tekintett társkutyának a mindennapokban szembe kell néznie? Valószínűleg a legtöbben úgy gondolják, hogy könnyebb és jobb életük van így.

M. A.: Visszadobom kicsit a kérdést: mit jelent egy kutya számára, egy kutya szempontjából, hogy az élete könnyebb és jobb? És itt a kulcs elem a kutya szempontjából való megközelítés. Saját magunk esetében talán meg tudjuk ezt fogalmazni, ha az önismeretünk elért egy bizonyos tudatosságot. De a kutya más faj. És fajtánként, azon belül pedig egyedenként is nagyon komoly eltérések vannak.

Én is gyakran találkozom azzal a véleménnyel, miszerint mégis jobb, a kutyáknak így, mint láncon. De az élet nem ennyire fekete vagy fehér. Attól, mert egy kutyát nem láncon tartanak, nem lesz automatikusan jó élete.

– Az FCI munkatársaként van rálátásod a kutyatartás és tenyésztés nemzetközi helyzetére is. Szerinted a magyaroknak mik az erősségeik és mik a gyengeségeik ezen a területen?

M. A.: Ez nagyban függ attól, hogy melyik országhoz hasonlítom a hazai helyzetet. Problémák mindenhol vannak. Úgyhogy erre nagyon nehéz válaszolni. Az is egy összetett kérdés, hogy valójában mi is lenne a jó.

Alapvetően problémásnak tartom, hogy van egy idealizált, irracionális elképzelésünk az állatok jóllétéről. Nem mindenkinek, de a hangos állatjólléti propaganda egyre jobban elrugaszkodik a racionalitástól. Ezt még tetézi, hogy nagyon sok esetben csak a gyors, látványos felületi kezelés történik meg. Közben pedig a valós problémákkal senki sem foglalkozik olyan mértékben, ahogyan arra szükség lenne.

Ami miatt még nehéz erre válaszolnom, hogy nem lehet egy általános jellemzést adni, hogy milyenek a kutyatartók, milyenek a tenyésztők, mit csinálnak jól vagy rosszul. Emberekről beszélünk, mindenki más és más. Nem szabad általánosítani.

Amit én itthon problémásnak tartok a kutyatartás esetében az az, hogy nagyon sokszor még mindig velünk vannak az ősrégi hiedelmek. A társadalom egy része ezeket már maga mögött hagyta és lecserélte a hangzatos, valós tartalom és tudatosság nélküli a „kutya családtag” rigmusra, ami úgyszintén nem a legjobb megoldás. Legalábbis nem úgy, ahogy ezt sokan művelik. Viszont szerencsére megjelent az a réteg is, amelyik képes kutyaként is értelmezni a kutyát és aszerint is tartja. Képzi magát, életvitelszerűen tart kutyát. Bízom benne, hogy ezen emberek száma ha lassan is, de tovább növekedik.

A tenyésztői világ érdekes és összetett. Talán a legnagyobb problémát abban látom – és ez további problémák okozója – hogy nincs meg vagy hiányos a tenyésztői identitás. A tenyésztőket is zavarba lehet hozni egy olyan diskurzussal, hogy mit is jelent tenyészteni. De ez nem csak itthon probléma. És amiben még nagyon kéne fejlődni, az a társadalommal való kapcsolattartás, kommunikáció! A tenyésztői társadalom sok-sok évtizeden keresztül elszeparáltan működött. De már nem tud, mert a világ rohamosan változik. Érezhető a változás, a tenyésztők érzik és próbálják megtalálni ebben a helyüket. Bízom benne, hogy ez a dolog előbb-utóbb normális, hatékony mederbe kerül.

– Véleményed szerint miért lehet érdemes a konferencián részt vennie egy laikus kutyatartónak is? Vagy inkább csak szakmabelieknek ajánlod a részvételt?

M. A.: A tudás, ha jó forrásból érkezik, sosem haszontalan és egészen biztosan nem káros.

Ez egy becsapós kérdés, hogy kinek hasznos egy ilyen konferencia. Mert egy szakmabeli gondolhatja úgy, hogy neki ez túl kevés, túl általános. Egy laikus pedig vélheti úgy, hogy ez neki túl szakmai. Én ezzel úgy vagyok, hogy ha egy ilyen eseményen kapok 10% új információt, akkor az nagyon jó, mert a továbbiakban ennyivel többet fogok tudni. Olyan nincs, hogy valaki az összes előadásból 100% újdonságot kap. Maximum, ha beül egy olyan témára, amiről eddig lövése sem volt.

És azért azt is hozzátenném, hogy ilyen jellegű, személyes részvételű konferencia nagyon régen volt. Sok szempontból jók az online rendezvények, de ez más. Én a magam részéről nagyon örülök neki és már várom.