A „csak” családi kutyáknak sem túl könnyű! Márton Attila különvélemény

Egyre többször felmerülő kijelentés, miszerint a kutyáknak most már jóval könnyebb az életük, mióta kiharcolták maguknak a „családtag” státuszt. Én viszont ebben nem lennék ennyire biztos.

A rendkívül fejlett készségeiknek és interakciójuknak köszönhetően hosszú idő óta töltik be az „ember legjobb barátja” pozíciót, és az elmúlt évtizedben a kutyák többségére már családtagként tekintünk. Mivel ez egyre több kutyát érint, célszerű kicsit közelebbről is megvizsgálni, hogy ez pontosan mivel jár.

A változás, amivel együtt változunk

A világ változik. Ez mindig is így volt és bízzunk benne, hogy még jó sokáig így is marad. Az életvitelünk már köszönőviszonyban sincs azzal, mint amikor a kutya az ember mellé szegődött és megindult a domesztikáció. Manapság, ha megéhezünk, a többségünk leugrik a sarki közértbe ahelyett, hogy valamelyik bokor mögül próbálna meg elejteni valami ehetőt.

A kutyák sikertörténete nem jöhetett volna létre a rendkívül nagymértékű alkalmazkodási készség, a kooperációra való hajlandóság és a genetikai változatosság nélkül. Az emberiség évezredeken keresztül használta őket rendkívül hatékonyan változatos feladatvégzésre.

Ahogy változtak az emberi hétköznapok, úgy változtak a kutyák által betöltött funkciók is. Vannak, amelyek teljesen eltűntek, mások pedig háttérbe szorultak. És lettek olyan feladatok is, amelyek korábban nem léteztek, mint például a terápiás és különféle segítőkutyák. Én, a magam részéről a kutyák családtagi státuszát is egy újkeletű és önálló funkciónak tekintem. Funkció, amelynek nem kevés előzetes elvárással is jár.

Az évszázadok óta létező társállatként való tartást átcímkéztük „családtag” megnevezésre. Nekünk ez a feladat természetes. Látszólag annyiról van szó, hogy a kutyánk legyen ott velünk, mint egy igazi társ, megosztva a hétköznapokat. Ez emberi szempontból nézve nem nagy kunszt, hiszen saját kultúránkra épülő cselekvésekről és élethelyzetekről beszélünk. A kutyának viszont egyáltalán nem biztos, hogy ennyire magától értetődő, mit is vár el tőle a kétlábú az otthona falai között.

A családtag mint funkció

Ehhez hozzájön az is, hogy a világ legtermészetesebb dolgának vesszük, hogy a kutyának ez az újdonsült funkciója a normális és biztosítandó cél. Ha egy kutya nem családtag (és hogy ez pontosan mit is jelent, nem minden esetben világos), akkor ott baj van. Sajnos egyre többször hallani olyan állatjólléti törekvésekről, amelyek az eredeti funkcióban történő alkalmazás ellen szólnak, mivel ezt az állatok kizsákmányolásának tekintik.

De melyik kutyának van nehezebb feladata? A mezőn terelőnek vagy a család kedvencének a belvárosi forgatagban?

Az előbbi az évezredek során megtanulta és genetikailag hordozza azokat az ösztönöket, amelyektől vezérelve viszonylag konkrét elképzelése van arról, hogy mit kell tenni a terelendő jószággal. Rásegítés kell ugyan, meg kell tanítani pár szabályt, de ezzel a számára kiszámítható tevékenységgel teljesen kényelmesen és magabiztosan ellesz.

És mi a helyzet a nagyvárosban élő családi kutyával? Ő alapesetben nagyon sok elvárással találja szembe magát. Okosnak, ügyesnek, jól szocializáltnak kell lennie. És sokan úgy gondolják, mindez automatikusan együtt jár egy kutyával. Hiszen a kutyák okosak, az ember legjobb barátai és igen jó családtagok.

Idegen terep

Viszont egy városban élő kutyának számos idegen ingert kell megismernie és megtanulnia, hogy mit kezdjen velük. Beszélhetünk az elrobogó mentő szirénénázásától kezdve a más, idegen kutyák jelenlétéig, vagy akár a busz után szaladó emberekről. Számos eltérő helyzetben és helyszínen kell a tőlük elvárt viselkedést produkálniuk.

Hosszú listát lehetne írni arról, hogy mennyi mindent kéne megtanítanunk egy „csak” családi kutyának. Viszont ez nagyon sokszor elmarad, mivel nekünk ez a pozíció természetes, ebből adódóan pedig úgy gondoljuk, kutyánknak is az magától értetődő, hogyan kell viselkedni egy urbanizált élettérben. Pedig nem. És vegyük mindehhez hozzá azt is, hogy jó néhány fajta nem is igazán alkalmas arra, hogy egy zsúfolt városban élje mindennapjait. Nem azért, mert baj lenne vele, hanem azért, mert ő ilyen.

A kutyák tartásáról alkotott jelenlegi elképzelésünkben van egy furcsa elgondolás. Mintha a kutya az elmúlt évezredekben türelmetlenül várt volna arra, hogy végre megbecsült embercsaládtag legyen. Ez most végre megtörtént és minden a helyére került! Nem egy véleménnyel találkoztam már, amely kifejtette, hogy menyire jó, hogy a kutya most már családtag. Mert mennyivel kevesebb lesz így az állatjólléti probléma.

És egyre többször kerül felszínre az ehhez kapcsolódó torz elgondolás: az én kutyám csak családi kutya. Nem fogom munkára, ergo nem is kell vele annyit foglalkoznom. Tudni fogja magától is, hogy mit kell tennie. Holott pont az ellenkezője igaz! Egy „csak” családi kutyaként tartott eb lényegesen összetettebb élethelyzettel találkozik minden egyes nap, mint elődei. És a megfelelő iránymutatás hiánya problémákat fog okozni.

Egy családi kutyának rengeteg mindent kell megtanulnia, hogy az együttélés harmonikus legyen. Erre képes is, de az iránymutatást és a nevelést nekünk kell megadnunk, különben az állatjólléti problémák széles tárházát zúdítjuk rá és a környezetünkre egyaránt.