hirdetés

A kutyák bármire képesek szeretteikért: kalandos és megható történet az ebek hűségéről

László Enikő, 2021. november 26 - Forrás: Charles Martin / Képek: Getty Images Hungary, General Press

A kutyák számos alkalommal bizonyították már, hogy mennyire ragaszkodnak gazdájukhoz, és szinte bármire képesek azért, hogy szeretteiket megóvják.

hirdetés

Charles Martin: A víz őrzője című könyve nem feltétlen tipikus kutyás regény, mégis a benne szereplő eb fontos szerepet kapott a történetben. Segít a bajban kétlábú barátainak, és segítségével találják meg az öreg Clayt, akiről kiderül, hogy Vadász korábbi gazdája. A történet főszereplője, a titokzatos Murph a vízből mentette ki a valakit kétségbeesetten kereső labradort, majd szárnyai alá vette. Az eb többszörösen is meghálálta a segítséget.

Az alábbi részletből megtudhatod, hogyan találta meg Cirmos, eredeti nevén Vadász régi gazdáját, aki később is fontos szereplője lesz a történetnek.

„Miután kihozták a rendelésünket, elkezdtünk enni, miközben Cirmos a székemhez kötött pórázzal feküdt a földön, ami egyáltalán nem tetszett neki. Szinte hozzá sem nyúlt a tésztájához, ami meglepett.
– Minden rendben, haver? – kérdeztem letérdelve hozzá. A fülét hegyezve a levegőt szaglászta. Ahogy a szájához emeltem a tálat, felállt, megfeszítette a pórázt, és elkezdte maga után húzni a székemet végig az étterem teraszán, miközben az ide-oda verődött a többi vendég székéhez. Megemeltem a széket, miközben megpróbáltam megragadni a pórázt, Cirmosnak azonban – úgy látszik – a tarkóján is van szeme, én pedig túl lassú voltam. Miután megszabadult a nehezéktől, elképesztő sebességgel az út túloldala felé kezdett nyargalni, maga után húzva a pórázt. Átvágott az úton, majd kelet felé fordulva megiramodott az East Orange Avenue Bridge-en, amely a Halifax folyón ível át. A rá dudáló autók között ide-oda cikázva a kettős sávelválasztó vonalat követte, mint akinek küldetése van.

Utoljára akkor láttam, amikor teljes sebességgel vágtázva, a fülét hátracsapva épp északnak fordult a baseballstadion és a bíróság épülete között. Az asztalra dobtam némi pénzt, és utána siettem.

12. fejezet

A kocsikat kerülgetve gyorsan megtettem a távolságot, és fordulva hat teniszpályával találtam magam szemben, ahol épp vegyes párosok játszottak egymással.
– Nem látott valaki egy kutyát?

A hozzám legközelebb álló fickó a lelátókhoz vezető kapu felé mutatott, amely épp annyira volt nyitva, hogy beférjen egy kutya. Átugrottam a kerítésen, és továbbfutottam. Mivel rajtunk kívül a lelátó teljesen üres volt, könnyen megtaláltam Cirmost, aki a hazai bázis mögötti első széksorban csóválta szaporán a farkát. Ott, ahol a játékosmegfigyelők szoktak ülni.

Minél közelebb értem, annál egyértelműbbé vált számomra, hogy nincs egyedül. Cirmos egy sötétbőrű férfi fölött állt. Az illető sokkal inkább tűnt brazilnak vagy kubainak, mint afrikainak. Hófehér haját hátrafésülve hordta, és a szemöldöke, a bajusza meg a szakálla is ősz volt. A hátán feküdt az első széksor és a labdafogó háló közötti betonon. A fejét látszólag egy hálózsákon pihentette, a lábát pedig egymáson keresztbe fektetve előrenyújtotta, miközben Cirmos az arcát nyaldosta,

Közelebb mentem, hogy lásson, majd három székre tőle megálltam.
A férfi csukott szemmel feküdt, a kezét a mellkasán pihentetve.
– Jó napot, uram! – Nem válaszolt. – Jó napot! – Megráztam a lábát. Még mindig semmi. Megnéztem a pulzusát. Mivel alig éreztem valamit, még egyszer megráztam. Megmoccant, de nem tért magához. Első ránézésre kissé zavartnak tűnt. Cirmos mellé húzódott, és felém fordult. Tisztában voltam vele, hogy a férfinak orvosi segítségre van szüksége, de abból ítélve, hol találtam rá, nem biztos, hogy örült volna neki.

A lelátó fölött megpillantottam a tűzoltóság zászlaját. Mondtam Cirmosnak, hogy maradjon, ami amúgy is feltett szándéka volt, én pedig visszafutottam abba az irányba, ahonnan jöttem. Ahogy átvágtam az utcán, odaszóltam Summernek, hogy menjen Cirmoshoz. Az utcán egy tűzoltó épp az egyik tűzoltóautót fényezte. Miután gyorsan elmagyaráztam neki a helyzetet, két társával együtt utánam eredt, jókora táskával a vállán, miközben az adóvevőjén tájékoztatta a kapitányságot.

Az öregember ugyanúgy feküdt, mint amikor rátaláltam. Cirmos időközben a mellkasára hajtotta a fejét. A tűzoltók nyomban bekötöttek egy infúziót, miközben az egyikük visszaszaladt egy kerekes hordágyért. Miután ráemeltük a nagydarab férfit, elkezdték az állomás felé tolni, miközben Cirmos végig követte őket.

Visszatérve a kapitánysághoz elhatározták, hogy mentővel kórházba vitetik, ekkor azonban Cirmos felugrott a férfira, és újfent elkezdte nyalogatni az arcát. Alig néhány másodperc múlva a férfi magához tért, amit szerintem inkább Cirmosnak köszönhetett, mintsem az infúziónak, bár valószínűleg ez utóbbi is használt valamit. Legnagyobb meglepetésemre a férfi elkezdte simogatni Cirmos fülét, miközben hozzá beszélt. A kutya lefeküdt, az oldalára fordult, mire a férfi elkezdte cirógatni a hasát, amitől Cirmos bal füle vadul rángatózni kezdett.

– Nem fáj valahol, uram? Hogy hívják? Tudja, hol van? – kérdezték sorra a tűzoltók.
Ahogy az öregember lassan felült, észrevettem a kezén egy kórházi karszalagot. A bal könyökhajlatában kis kötés volt – olyasmi, mint amilyet akkor kap az ember, ha vért adott, vagy infúziót kapott.

A férfi megválaszolta az összes feltett kérdést, miközben tovább simogatta Cirmost.
A tűzoltók a fejüket vakargatva tanakodtak, azután az egyikük odalépett hozzám.
– Látszólag semmi baja. Azt mondja, megzavartuk a szunyókálásban. A beleegyezésével hagyjuk, hogy az infúzió lefolyjon, mivel kicsit kiszáradt, azután magára bíznánk.
– Énrám?
– Persze, a maga barátja.
– Nem ismerem. Csak rátaláltam.
– Nem ismeri?
Körülbelül tizenöt másodperccel régebb óta ismerem mint maguk.
– Rendben, értem.
Miután a tűzoltó odébb húzódott, az öregember megszólított.
– Jó napot!
Felé nyújtottam a kezem, ő pedig megrázta. A tenyere akkora volt, mint egy medvéé. Hatalmas. Erős szorításából tudtam, hogy valaha kérgesre dolgozhatta. Bár még mindig izmos volt, sokkal érzékenyebbnek és inasnak tűnt, a bőre pedig igencsak elvékonyodott. Cirmos a hátsójára ereszkedve a férfi lábára telepedett. Szinte az ölében ült.
– Lehet, hogy buta kérdésnek hangzik, de ismeri ezt a kutyát?
Az öregember Cirmosra sandított, aki újfent megnyalta az arcát.
– Ismerem – felelte nevetve.
Szinte el sem akartam hinni.

– Komolyan?
– Kiskölyök kora óta.
Megvakartam a fejemet.
Netán nemrégiben hagyta el innen északra?
Az öregember bólintott.
– Egy hajón dolgoztam pincérként Jacksonville-nél. Mivel rosszul éreztem magam, befeküdtem a kórházba. Mire kiengedtek egy héttel később, a hajó kifutott, Vadász azonban ott várt rám. Mivel nem akartam, hogy egy haldokló vénember mellett kelljen tengődnie, hagytam egy üzenetet a tálkáján annak, aki megtalálja. Titokban magára hagytam, és felkéredzkedtem egy vontatóhajóra.
– Azt mondta, Vadásznak hívják?
Cirmos rám nézett.
– Mindig is így hívtam.
– Vadász?
Cirmos felállt, odajött hozzám, és az orrával a lábamhoz dörgölőzött. Némi időbe telt, mire megszoktam a hangzását. Vadász – ismételtem meg, mire Cirmos elkezdte csóválni a farkát.
A kezembe fogtam a fejét.
– Ezek szerint ez a neved. – Vadász a farkát csóválva megnyalta az arcomat.

Az öregember, aki szemmel láthatóan erőre kapott az infúziótól, felült, és keresztbe vetette a lábát.
– Hogyan találkoztak?
– A St. Johns közepén úszott, miközben látszólag valakit keresett. Ezek szerint maga volt az.
A férfi megcsóválta a fejét.
– Akadt néhány rendes ember a kórházban. Biztosra vettem, hogy valamelyikük hazaviszi magával. Mindent megírtam az üzenetben.
– Szerintem ez Vadásznak nem tetszett.
– Nyilván. – A férfi hurutos köhögése egyértelművé tette számomra, miért is került kórházba. Miután majd egy egész percig köhögött, zihálva fújtatott, végül némán ült. Vagy azért, mert feleslegesnek érezte, hogy bármiről is beszéljen, vagy pedig meg akarta kímélni magát.
Nemigen tudtam, mitévő legyek.
– Nos – szólaltam meg végül –, egyszer már magára hagyta, mégis képes volt közel százötven kilométert megtenni vízen, hogy a nyomára bukkanjon. Nem kéri vissza?
– Valójában sosem akartam tőle megválni. A legokosabb állat, akivel valaha találkoztam, csak… – A fejét ingatva megtorpant. – Nem igazságos vele szemben. – Az öregember rám nézett. – Nem akar egy kutyát?

Megráztam a fejem.
– Nincs rá szükségem, de nem fogom itt hagyni.
Ahogy Summer mellettem állt, a válla finoman hozzáért enyémhez.
Mielőtt a férfi folytathatta volna, újabb roham tört rá. Ezúttal még tovább tartott, mire abbamaradt. – Azt mondta, hajóval érkezett?
Bólintottam.
– Merre megy?
Dél felé mutattam.
– Még néhány száz kilométert abba az irányba.
Az öregember feltápászkodott.
–Akad esetleg még egy férőhelye?
Először a karkötőjére, aztán a kis kötésre, végül az immár kiürült, barázdált arca fölött lógó infúziós tasakra sandítottam – Nem is engedték ki abból a jacksonville-i kórházból, igaz? – szegeztem neki a kérdést kimérten.
Lassan megcsóválta a fejét. Nem akarta magát fárasztani felesleges beszéddel.
– Nem bírta kivárni, amíg rendbe jön?
Elnevette magát. A nézéséből arra következtettem, hozzászokott már ahhoz, hogy sokáig üljön egy helyben.
– Van, amihez én már nem kellek. Csak haza szeretnék jutni. Hátha találkozom még valakivel, mielőtt késő lenne.”

Ha kíváncsi vagy a kalandos történet folytatására, valamint arra, hogy miben segédkezett még a kutya, ez az ajánló neked szól.

Charles Martin: A víz őrzője

Murphy Shepherd olyan ember, akinek tömérdek titka van. Egyedül él Floridában, egy folyóközi szigeten, ahol egy rég elnéptelenedett templom birtokát felügyeli, ám emellett a napjait azok megmentésének szenteli, akik valamilyen okból veszélybe kerültek. Amikor kiment egy Summer nevű gyönyörű nőt a folyóból, Murphy célja immár az ő megsegítése lesz: minden követ megmozgat, hogy megtalálja a nő eltűnt lányát. Ketten egyre veszélyesebb vizekre eveznek: a modern kori rabszolgaság területére – ez a világ pedig semmitől sem riad vissza, hogy megtartsa az áldozatait.

 

Kiadó: General Press
Ár: 3 999-, forint

A könyvet itt rendelheted meg.

hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon