hirdetés

Gyász – egy négylábú elvesztése: Márton Attila különvélemény

Márton Attila, 2020. október 29

Kutyát tartani esetenként sok vesződséggel, idegességgel is jár. Még akkor is, ha tényleg imádjuk négylábú társunkat. Közös történetünknek viszont van egy pontja, amely mindennél megterhelőbb bárki számára.

hirdetés

Amikor magunkhoz veszünk egy kutyát, ezzel együtt elvállalunk egy megkerülhetetlen terhet is. Egy traumát, amellyel ha tetszik, ha nem, egy nap szembe kell néznünk. Évek múltán – remélhetően sok-sok év elteltével – bekövetkezik az, amit mindenki szeretne kihagyni. Egy nap, ami úgy indul, mint bármelyik másik, el kell engednünk hűséges társunkat.

Mennyire kevés, mi lenne az elég? Ha velünk időközben nem történik semmi, megkerülhetetlenül szembe kell néznünk kutyánk halálával. Ez a természet rendje. Egy olyan fajról beszélünk, amelynek a biológiai órája másként ketyeg és az elvárható élethossza jóval rövidebb, mint a miénk. Ezt a tényt el kell foganunk, tenni ellene nem tudunk. Akármennyire is fejlődik az orvostudomány és rendkívül sok rendellenességet kordában tart, a várható élettartam drasztikus kitolására vagy csodák megtételére képtelen. A biológia az biológia. Az elmúlás pedig a lét szerves része.
Mennyi lenne az együtt töltött idő, ami elég? Hány évet kéne élnie egy kutyának? Mennyi az, ami elégséges lenne?

A legfőbb oka annak, hogy a kutyák ilyen rövid ideig élnek, az emberi faj iránti könyörületességben gyökerezik. Hisz mennyit szenvedünk egy kutya elvesztése iránt érzett fájdalmunkban tíz vagy tizenkét év ismeretség után… Képzeljük el, mit éreznénk, ha kétszer ennyi idő után vesztenénk el őket!” (Sir Walter Scott)

Mi a boldogság?

Alapkérdés, hogy mi az a boldogság? Mikor mondhatjuk azt, hogy valakinek az élete jó, boldog és teljes volt? Hogyan fogjuk fel mindezt, amikor valaki – akár egy állat – meghal?

Ha valaki idő előtt megy el, sokszor mondjuk, hogy még nem kellett volna. Túl korai volt. De nincs garantált szavatossági idő senki esetében sem. Nem csak az öregedés lehet az, ami miatt elveszítünk valakit. Bármikor bekövetkezhet egy baleset vagy egy súlyos betegség ütheti fel a fejét. Sok esetben az is megesik, hogy nekünk kell meghoznunk a döntést, hogy elengedjük kutyánkat, megszabadítva így a visszafordíthatatlan szenvedéstől.

Mennyire függ össze az, hogy kinek mennyi idő adatott meg és hogy mennyire volt jó, boldog élete? Mindez felfogás kérdése. Van, aki fiatalon távozik az élők sorából úgy, hogy nyomot, örökséget és egy rendkívül tartalmas és értékes életet hagyott maga után. Vannak olyanok is, akik úgy élték meg a matuzsálemi kort, hogy közben nem is igazán éltek, nem azt tették, amit igazán szerettek volna. Képtelenek voltak élni a létezés adta lehetőséggel.

Az, hogy mi a boldogság, mindenki számára mást és mást jelent. Aki meghalt, nagy valószínűséggel már nem tudja azt, hogy neki most már rossz, mert életéből eltűnt a lehetősége annak, hogy létezzen. Viszont, akiket hátrahagyott… nekik nem könnyű.

Elengedés és feldolgozás

Aki elvesztette szeretett kutyáját, saját – bármiféle tudományos alátámasztás nélküli – tapasztalatom szerint a legtöbb esetben egy jó ideig nem akar maga mellé új négylábút. Ekkor kezdődik meg a gyász időszaka.

A gyász feldolgozásának folyamatát és fontosságát a pszichológia régóta ismeri. Meg kell élnünk a veszteség miatt felszínre törő dühöt, szomorúságot és megannyi más érzést azért, hogy a legvégén úgy álljunk fel ismét a történtek ellenére, hogy képesek legyünk együtt élni azzal, amit elvesztettünk.

Ezer módon kötődünk négylábú társainkhoz, egy nagyon erős érzelmi kötelékről van szó. Jó lenne az, hogy akik mellettünk vannak, minél hosszabb ideig létezzenek. De erre elég kicsi ráhatásunk van. Amit viszont meg tudunk tenni, az az, hogy amíg mellettünk vannak, addig tegyünk meg mindent azért, hogy a földi létük boldog és teljes legyen.

Látni az elmúlást, szembesülni azzal, hogy ami él, az egyszer elmúlik, nem könnyű dolog. Főleg egy olyan kulturális közegben, ahol a halál általában került témakör. Leéljük úgy az életünket, mintha mindig lenne egy „holnap”. De van egy nap, ami úgyis az utolsó lesz. Semmi sem tart örökké. Szeressük és becsüljük azokat, akik mellettünk vannak, amíg mellettünk vannak. Ekkor gondoskodhatunk arról, hogy az, ami megadatott nekik – legyen ez akármilyen hosszú vagy rövid időszak – jól teljen.

Utólag sok mindent nem tudunk tenni. De amíg ez a nap nem jön el, mi vagyunk a felelősek, rajtunk múlik, hogy kutyánknak mennyire lesz boldog és teljes élete. Függetlenül attól, hogy még hány napja van arra, hogy hűséges társként mellettünk legyen.

(Képek: Getty Images Hungary)

hirdetés
További cikkeink

Keresés az oldalon