hirdetés

Végső búcsú egy kutyától: Márton Attila különvélemény

Márton Attila

2022. november 1 - Képek: Getty Images Hungary

Elfogadni annak tényét, hogy valaki, aki számunkra fontos, már nincs többé, nem könnyű feladat. Még úgy sem, hogy ennek a pillanatnak az eljövetele a kezdetektől borítékolva volt. Amikor elmegy, kétszer veszünk búcsút: amikor megtörténik az elkerülhetetlen, és miután megtanultunk ezzel együtt élni.

hirdetés

Ha nyitottabban állnánk a halál témájához és helyén kezelnénk, miszerint a lét szerves része, valószínűleg a gyászfeldolgozás is könnyebb lenne. Az élet egyik legfájdalmasabb érzése a világ legtermészetesebb dolga.

Egy igaz társ

Mindannyian vágyunk a szeretetre. De ennél jóval mélyebb és összetettebb érzésekre is. Vágyunk rá, hogy elfogadjanak minket úgy, ahogy vagyunk. Szeressenek minket puszta létezésünkért. Ne akarjanak változtatni rajtunk és hibáink mellett lássák meg a bennünk lévő jót és értékeket is. A mai világ tele van silány, felszínes emberi kapcsolatokkal, ahol ezt véghezvinni, átérezni, egyre nehezebb. Egy kutya mellett viszont gyerekjáték megtapasztalni, hogy jók és szerethetők vagyunk puszta létezésünkben. Csoda hát, hogy ennyire fáj a hiánya, ha eltávozik mellőlünk?

Most már minden más

A változás mindig nehéz. Szükségünk van a rutinszerűség adta biztonságérzetre, ahol értjük, mi miért történik és hogyan függ össze. Kell a komfortzóna, a magunk kis világa, annak minden tárgyával és szereplőjével. Ha ebből valaki vagy valami, ami iránt mélyek kötődünk – ezáltal számunkra fontos – végérvényesen eltűnik, borul minden.

Egy kutyát elveszíteni sokféleképp lehet. Bekövetkezik egy váratlan, elkerülhetetlen baleset. Megtörténik egy végzetes kutyatámadás, ami elkerülhető lett volna. Reggel már nem tudjuk felébreszteni. Egy séta során eltűnik. Meg kell hoznunk a döntést, hogy ne szenvedjen tovább. Elengedjük, hogy méltósággal elmenjen. Az utolsó pillanatban még belenézünk a szemébe. Tudjuk jól, hogy tényleg ez az utolsó pillanat. Fel is fogjuk, meg nem is. Tudjuk, mi következik, de arról fogalmunk sincs, hogy ezzel mit fogunk kezdeni. Nemcsak ott, hanem az elkövetkezendő hetekben, hónapokban, amikor azzal küszködünk, hogy a mardosó hiányérzetre bármiféle gyógyírt találjunk.

És nehéz kezdeni vele bármit is. Az idő minden sebet begyógyít megfogalmazással nem teljesen értek egyet. A gyászfeldolgozás nekem mást jelent.

Egyrészt ott van a felfoghatatlan elfogadása, amelynek eljövetele a kezdetektől ott volt előttünk: ennek egyszer vége lesz, élvezd és becsüld meg mindaddig, amíg az életed részét képezi. Másrészt ránk nehezedik annak megtanulása, hogy ezzel a veszteséggel mit kezdjük, hogyan éljünk együtt vele a mindennapokban, hogyan alakítsuk át a hétköznapokat. Ahogy előre jutunk, megtanuljuk az elveszített örömöt másmilyen forrásból pótolni.

Elveszített és éveken át szeretett kutyánkat egy másikkal pótolni nem hűtlenség, nem megfeledkezés róla. Hiszen nem őt pótoljuk, őt nem lehet. Hanem azt az űrt töltjük fel ismét tartalommal, jó és jelentőségteljes dolgokkal, amelyet az elvesztése okozott.

Minden, amit kaptunk

A gyászfeldolgozás nem egyszerű, nem kellemes, de ahhoz, hogy képesek legyünk úja örömmel tekinteni a világra és élvezni az életet, szükséges. A halál viszont tabutéma és ennek egyik velejárója, hogy nagyon sokszor hiányzik a gyászfeldolgozás kultúrája is. Nem azt jelenti, hogy elfeledjük, hanem megtanulunk a hiánya mellett is újra boldogok lenni. Vissza már nem jön. Megmaradnak az emlékek és mindaz, amit tőle kaptunk. Ő tovább ment, mi meg itt maradtunk. De ott lesz velünk életünk végéig. Ha sikerül átmennünk a gyász folyamatán, eljutunk majd oda, hogy a „miért nincs már itt?!” marcangoló érzete helyébe lép a „de jó, hogy itt volt!”.

Ha kissé fájdalmasan is, de mosolyra húzódik a szánk, amikor nosztalgiázni kezdünk, eszünkbe jutnak, bevillannak az együtt megélt élmények. Olyanok is, amelyeknek anno, akkor és ott, nem is tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget. Egy egyszerű mozzanata volt a hétköznapoknak, megszokott történés. De később rájövünk, hogy a sokszor jelentéktelennek tűnő pillanatok voltak azok, amelyek igazán megadták kettőnk kapcsolatának mélységét. És ha szerencsénk van, rájövünk, hogy ezektől voltunk igazán boldogok.

Egy kutyának a boldogság egyszerű, nem túlgondolt dolog. Ha igazán odafigyelünk rá még életében, ha értékeljük a ránézésre talán semmitmondó pillanatokat is, sokat tanulhatunk tőle. Arról, mi számít valójában és mi a lényegtelen. És ha bölcsen használjunk kutyánk tanítását, az életünk is teljesebbé válhat és magunkat is jobban fogjuk szeretni.

Attól, hogy ő már fizikailag nincs mellettünk – ami ellen semmit sem tudunk tenni – nem jelenti azt, hogy mindaz a jó, amit tőle kaptunk, a halálával is tovaszállt. Egy kutya akkor is boldoggá tud tenni minket, amikor már nem ül többé mellettünk, ölünkbe hajtva fejét, szuszogva egy jó mélyet.

Hiszen milyen jó, hogy itt volt!

gyász gyászfeldolgozás halál kutya elvesztése kutya halála kutya meghal Márton Attila meghalt a kutya

Kapcsolódó cikkek

További cikkeink

A macskák is a kedvenceid?
Látogass el az Az én macskám oldalunkra is!