Az ország, ahol 25 000 regisztrált harci kutya él – A kutyaviadalok történelmi okai 2.

Miért alakultak ki az emberi történelemben a kutyaviadalok? Miért harcoltatták egymással a kutyákat szinte minden emberi civilizációban, kortól és földrajzi régiótól függetlenül? Ebben a sorozatban 3 különböző emberi kultúrkör, Nyugat-Európa, Japán és az eurázsiai sztyeppék esetében mutatjuk be e „véres sport” kialakulásának okait.

Ahogy korábban hangsúlyoztuk, szerkesztőségünk munkatársai minden formában elítélik a kutyaviadalokat. Az ok, ami miatt mégis írunk erről a témáról, az, hogy a kutyaküzdelmek az arénákban évszázadokon át meghatározó részei voltak a kutyás történelemnek. Másrészt pedig azért, mert nagyon sok tévhit és téves információ kering a neten akár a harcikutya-fajtákkal, akár pedig e harcok történetével kapcsolatban.

Japán – a Tosa kialakítása

Az előző részben megemlítettük Chosokabe Motochika nevét, és azt is, hogy miért kezdte el felkarolni a kutyák harcoltatását Shikoku szigetén, akkor még ősi japán kutyafajtákkal. Ha hihetünk a japán krónikáknak, a 17. században történt egy esemény, ami jelentős változásokat hozott. Shikoku sziget Tosa nevű öblében ugyanis hajótörést szenvedett egy angol fregatt. Mivel akkoriban a japán szamurájok nem voltak túl barátságosak az idegenekkel szemben, a legénység sorsával kapcsolatban nem maradtak fenn hírek. Velük szemben azonban a hajóroncsok között talált nagy testű, barna színű, korai masztiffokra emlékeztető kutya életben maradt, és legendás karriert futott be abban a korban.

Ha már ott volt, a japánok harcra fogták, és ez az eb félelmetes harci képességeivel szabályosan letarolta a kutyaarénák korábbi, helyi sztárjait. Emiatt a japánok egy idő után egyre inkább fedező kannak használták, akinek a vérvonalát dokumentálták, és az mind a mai napig fennmaradt.

E kutya, akinek a nevét sem tudjuk, leszármazottait keresztezték a legeredményesebb akitákkal, majd a későbbiekben Japánba érkező angol ősbuldogokkal és pointer típusú kutyákkal. Így alakult ki évszázadok alatt a japánok harci kutyája, a Tosa inu, aki még a nevét is a Tosa öbölről kapta, hiszen az inu japánul kutyát jelent.

Napjainkban Japánban mintegy 25 000 hivatalosan regisztrált harci kutya létezik, aminek a döntő többsége Tosa. Szemben a nyugat-európai körülményekkel, a kutya-kutya elleni küzdelmek speciális tradíciók és szabályok alapján zajlanak. Ezek a kutyák fából épített, szőnyegekkel és vásznakkal fedett emelvényeken harcolnak egymással, és eredményeik alapján, hasonlóan a szumóhoz, 3 minősítést érhetnek el: a Yokozunát, az Ozekit és Sekiwakét.

A küzdelmek során hang kiadása tiltott, ezekről a kutyákat leszoktatják a tréning során. A küzdelem hosszúságát 30 percben maximalizálják, ha az nagyon keményre sikerül, azt többször megállítják, és a kutyákat orvosi vizsgálatnak vetik alá.

Fontos megjegyzés, hogy ezeken a harcokban – szemben a korábbi nyugati gyakorlattal – a fogadás minden formája tilos volt. Ezeket a küzdelmeket a japánok sportnak tekintették – amitől számunkra természetesen ezek nem lettek elfogadhatóbbak. Az idők azonban változnak, és napjainkban a japán maffiának, a jakuzának egyre több köze van ezekhez a kutya küzdelmekhez, ami miatt ezek az ősi tradíciók is egyre inkább elüzletiesednek.

Az eurázsiai sztyeppéken

Az Ázsia nyugati peremétől Európa keleti részeiig húzódó hatalmas sztyeppén, ahol évezredeken át állattartással és legeltetéssel foglalkozó, és többségében nomád népek éltek, alakultak ki a napjainkban ismert pásztorkutyafajták őseinek zöme. Ezeken a vidékeken a pásztorcsaládok és az ő állataik területileg részben szeparáltan éltek egymástól, érintkezésre csak ritkán került sor közöttük. A haszonállatokat pásztorkutyák védték a nagyragadozóktól, de az emberi rablók ellen is.

Érdemes belegondolnunk abba, hogy azokban az időkben, amikor egy-egy nemzettség, klán vagy család megélhetése az állataitól függött, mekkora szerepe és értéke volt a jól dolgozó pásztorkutyáknak, akik ezeket az állatokat megvédték a mindenhol jelen levő veszedelmektől. A ma embere számára felfoghatatlan, hogy mekkora lehetett a szerepe annak, hogy a kutyák vérvonalát lehetőség szerint a leghatékonyabb, legjobb küzdőképességet felmutató kutyák vigyék tovább a falkákban, hiszen egész családok megélhetése és anyagi jóléte függött tőlük.

A kiállítások erőszakos elődei

Ezek a pásztorfamíliák évente egy-két alkalommal, például ünnepek során és nagyobb vásárok esetében találkoztak más régiókból származókkal, ahol – a források szerint – bizony gyakran sor került a legeredményesebb kanok egymás elleni megmérettetésére is. Azonban teljesen más okkal és szándékkal, mint a nyugati országokban vagy akár Japánban.

Ezeken az eseményeken bizony e harcok alapján fedezőkanokról és vérvonalakról születtek döntések. Egy-egy kutyaküzdelem győztese aranyat ért, mindenki vele szerette volna fedeztetni a szukáit azért, hogy a küzdőképesség tovább öröklődjön. Ezek az események ilyen értelemben a mai kutyakiállítások ősi, meglehetősen erőszakos elődei voltak azokban az időkben.

Az egymással megmérettetett pásztorkutyák mindegyike igen nagy értéket jelentett a famíliák részére, ezért ezekre a megmérettetésekre nem fogadási, mint nyugaton, vagy sportcélokból, mint Japánban került általában sor, és a küzdelmeket sem engedték a végkifejletig zajlani.

Ez a küzdelmes múlt és kiválasztódás számos nagy múltú, napjainkban élő pásztorkutyafajtával kapcsolatban ismert és tudott, gondoljunk akár a kangalokra, vagy a közép-ázsiai juhászkutyákra.