Merre tovább? A másik orosz „pásztor”: a közép-ázsiai juhászkutya

A kaukázusi juhászok után Bartha László pásztorkutya szakértő ezúttal a közép-ázsiai juhászkutyák történetéről, valamint jelenkori helyzetéről mesél.

Legutóbbi, Bartha Lászlóval folytatott beszélgetésünk során a kaukázusi juhászkutyák múltjáról, karakteréről és arról esett szó, hogy miért csökkent a népszerűségük.

Mi a helyzet a másik orosz tenyésztésű „juhászkutya”, a közép-ázsiai juhász esetében?

BL.: Mint korábban említettem, a közép-ázsiai juhász is egy mesterséges név, amit szintén az oroszok alkottak meg. Erre az általuk elképzelt és kialakított tenyésztési rutinra nem a Kaukázusból hoztak kutyákat, hanem a közép-ázsiai régiókból, az úgynevezett „isztánokból”. Ez a közép ázsiai térség hatalmas, majdnem akkora, vagy talán nagyobb is, mint egész Európa, ezért egészen nonszensz azt képzelni, hogy egy ekkora régióban volt egyféle típusú kutya, amit még napjainkban is nagy erőkkel tenyésztünk. Ez egy óriási terület, minden népnek legalább egy típusú, de gyakran több kutyája volt, amit kedvelt és nem fajtatisztán tenyésztett.

Az oroszok valami miatt a türkmének alabai típusát tartották a legjobbnak és legeredményesebbnek. és ezt a típust tették meg a tenyésztésük alapjává, még a közép-ázsiai sztenderdjét is nagyban róluk mintázták és írták meg.

Ennek egyébként valószínűleg az lehet az egyik oka, hogy a türkmének kiváló állattenyésztési vénával és tapasztalatokkal rendelkeznek, gondoljunk például az alabai-ok mellett akár az akhal teke lovakra, amik egészen különlegesek és világhírűek. Erről a folyamatról egyébként az oroszok is meglehetősen részletesen írtak, nem tagadnak le semmit. Ők maguk mondják el, hogy az elsősorban türkmén területeken fellelhető és importált alabai típus, vagy tájfajta képezte az alapokat, amely kutyákat egyéb Közép-Ázsiában fellelhető kutyákkal kevertek az orosz tenyészetekben, sokszor Moszkva és Szentpétervár környékén, majd ezeket homogenizálták, és belőlük alakították ki a közép-ázsiai juhászkutya fajtát, ami ma ismerünk.

Szerencsére e fajta esetében nem ment végbe egy olyan erőteljes kontraszelekció, mint a kaukázusi juhászoknál, amiről legutóbb beszéltünk. Ezért ezekben a kutyákban sokkal több pásztorkutyákra jellemző tulajdonság maradt meg.

A közép-ázsiai egyébként Európa- és világszerte gyakorlatilag gyorsan divatossá vált, hiszen egy nagyon karakán, robosztus és rusztikus megjelenésű kutya volt, aminek van egyfajta marcona külleme, amire sokáig nagyon vevők voltak az emberek.

Ha például Magyarországra nézünk, a közép-ázsiai tömeges megjelenésének az is oka volt, hogy sok embernek elege lett az egyre „cukibbá” és puhábbá váló, küllemtenyésztett kuvaszból és komondorból, és egy réteg ki volt éhezve egy jó munkaképességű, kemény kutyára. Nos, a közép-ázsiaival ezt megkapták. Egyre több érkezett Nyugatra ezekből a kutyákból, és nagyon érdekes módon már korán elkezdtek szétválni a dolgok, nevezetesen a tenyésztési vonalak és szándékok. Ezek a kutyák megérkeztek, mint pásztorkutyák, de nagyon korán elkülönült az esetükben egy csak kiállításokra koncentráló show vonal, másrészt – és beszéljünk őszintén – sajnos e kutyák egy részét viador és harci célokra szelektáltak, a harmadik tenyésztési cél pedig a kemény őrkutyák tenyésztése volt.

Napjainkban, a 2020-as évek első felében melyik a legjelentősebb közép-ázsiai tenyészcél a három közül, melyik az a vonal, ami meghatározó?

BL.: Ha a saját korunkról beszélünk, a kiállítási küllemtenyésztés vált az abszolút jellemzővé és vezető iránnyá, ahol természetesen a kutya „szépsége” a lényeg, és a tenyésztők elsősorban erre koncentrálnak. Mindez természetesen azzal is együtt jár, hogy mivel a küllem a lényeg, az ilyen kutyák munkaképessége jelentősen csökken, hiszen gondoljon bele, hogy egy ilyen fajtánál már maga a kiállítás is elkezd kontraszelektálni.

Ha egy kiállításra beviszel egy kutyát, érthető módon meg van tiltva, hogy az a kutya rámorogjon a bíróra, a bíró pedig be kell tudjon nyúlni a szájába, ami egy valódi pásztorkutyánál a teljes nonszensz.

Akinek ilyen elvárása van egy pásztorkutyával kapcsolatban, az garantálja, hogy tönkre fogja tenni az adott állományt. Egy normális, munkaképes pásztorkutyának egy idegen egyszerűen nem nyúlhat bele a szájába. A kiállítások világa ráadásul annyira a „pénzcsinálás” köré van felépítve, hogy ezeket a nagyméretű, domináns kutyákat gyakran kisméretű ringekben helyezik el, egymáshoz közel, és elvárják, hogy rá se morduljanak egymásra. Ráadásul egy jó karakterű pásztorkutyának gyakorlatilag megengedhetetlen, hogy egy másik kutya előtt szaladjon.  Gondoljon bele abba, hogy egy felnőtt, domináns, mondjuk 4 éves kan számára milyen lehet, hogy fut körbe, és mögötte fut egy másik kan?! 

A keleti pásztorkutyák egészen más karakterűek, mint például a golden retrieverek vagy spánielek, a nyugati típusú kiállítások nem nekik valók véleményem szerint.

Azok a kutyák, akiket pedig küllemre tenyésztenek, megváltoznak: eltűnik belőlük az a maszkulin dominancia és emberekkel szembeni bizalmatlanság, ami meghatározó karakterjegye egy jó pásztorkutyának.

Érdekes módon egy idő után az alkat is idomul ehhez, hiszen napjaink trendje az, hogy minél gigantikusabb és nagyobb legyen egy közép-ázsiai, masszív csontozattal. Egy ringben kívülről csak a fejméret látszik, és mivel ez egy show biznisz, egyre nagyobb fejű kutyák jelennek meg a ringekben. Gyakran elámulok azokon az ázsiákon, akiknek már akkora fejük van, mint egy vödör, de ha megnézi a szemfogaikat, azok olyan kicsik, mint nálunk terepen egy 35 kilogrammos dolgozó szukáé.

Én több évtizede foglalkozom pásztorkutyákkal, többek között közép-ázsiai juhászokkal, és egyre több olyan visszatérő ügyfelem van, aki olyan kutyákat kér tőlem, mint amilyeneket 25-30 éve szállítottunk nekik az akkori munkavonalakból. Sajnos, nem tudunk nekik olyanokat adni, mert majdnem minden tenyészetben már ezek az óriásira növelt kiállítási vonalú kutyák találhatóak meg, amelyek zöme már nem őrzi a házat, a mérete miatt nem strapabíró, nem mozgékony és sokszor nem bizalmatlan az idegenekkel szemben sem.