Az ismeretlen ősapa, a nomádok kutyája: az Alano

A mai kutyás társadalomban szinte csak az igazi kutyás „ínyencek” hallottak a spanyol alano fajtáról, pedig a középkor koronázatlan munkakutyái voltak, akik vérvonala számos, napjainkban nagyon népszerű fajtában él tovább. Honnan származtak az alano-k, mi történt velük és léteznek-e még?

A nomád alánok kutyái

A kinológusok mai tudása szerint, az alano típusú kutyák az időszámításunk szerinti 400 környékén kerülhettek Európába, amikor a mai Spanyolország területét megszállták a hun Attila seregeinek részét alkotó alánok. E különleges fajta mai leszármazottjainak vizsgálata azt a meglepő eredményt mutatja, hogy az alano-k származása egyetlen ma ismert európai kutya fajtához, illetve típushoz sem köthető, ellenben számos, szinte az egész világon ismert mai kutyafajta hordozza az alano-k génjeit, tehát a felmenők között egészen biztosan szerepeltek ezek a különleges spanyol kutyák. Ilyenek többek között a német dogok, a bulldogok, az angol masztiffok, boxerek, nápolyi masztiffok, cane corsok, presa canariok és bordeauxi dogok, de a tengerentúli argentín dogok és fila brasileirok is. Napjainkban, 1500 éves történetét követően, ez a nagy múltú fajta már csak Spanyolországban található meg nagy számban, ahol változatlanul kiemelt népszerűségnek örvend. Habár a kutyás szakirodalom elsősorban alano-nak, vagy spanyol bulldognak nevezi őket, Ibériában számos más elnevezése is létezik, mint pl. Perro de Presa Español, Alano of Carcinero, vagy Perro de Toro.

Sztárok a középkorban

A középkor végéig Európa szinte minden régiójában a nagytestű munkakutya tartók és „tenyésztők” egyik fő törekvése az volt, hogy a kutyáikat alanokkal fedeztessék, ez azonban sok esetben azért bizonyult lehetetlennek, mert e kutyák értéke egy kisebbfajta vagyonnal ért fel. Igen sok pénzre, vagy főúri kegyre volt szükség akkoriban, hogy valaki hozzájusson egy ilyen kutyához.
Hogy mi volt az oka az alano keresettségének? A korai középkortól kezdődően a lőfegyverek megjelenéséig az alanokat a spanyolok 3 fő célra alkalmazták nagy sikerrel: harci-hadikutyák voltak, akiket az abban korban félelmetes hírű spanyol hadsereg (tercio-k) használt a hadjáratai során, másrészt rendkívül hatékonynak bizonyultak a nagyvad vadászatokon és, mivel spanyol területekről van szó, a bikaviadalok kiegészítő szereplői is voltak a matadorok segítőjeként. Történetüknek van egy olyan fejezete is, amelyet a ma embere szeretne végleg elfelejteni és kitörölni az emlékezetéből: a „speciális célra nevelt” alanokat a spanyol konkvisztádorok rendkívül brutálisan használták fel a meghódított Új Világ őslakosai ellen, akik a hódításig nem találkoztak ilyen méretű és hatékonyságú kutyákkal.

A korszakból származó számos spanyol nyelvű leírás a alanokat rendkívül gyors és mozgékony, fáradhatatlan munkakutyaként írják le, amelyek tipikus masztiffos küllemjegyekkel rendelkeztek, ugyanakkor korántsem rendelkeztek olyan hatalmas termettel és tömeggel, mint a napjainkra már többségében munkaképtelenné vált, civilizációs ártalmakkal sújtott, sok esetben túltenyésztett molosszerek. Súlyuk ritkán haladhatta meg a 35 – 45 kilogrammot (a most élő alanok súlya is ekkora), harapásuk legendás erejű volt, amiről egyébként még Miguel de Cervantes (a Don Quijote szerzője) is megemlékezett. Egy 1613-ban papírra vetett munkájában részletesen írt arról, hogy az alanokat hogyan használták a megvadult, vagy különösen agresszív bikák üldözésére és hatékony lefogására.

Miért tűntek el az Alano-k?

Más, nagytestű, kiváló képességű munkakutyákhoz (lásd régi típusú angol bulldog) hasonlóan a 19. század közepére – végére e fajta népszerűsége is leáldozott, ami 3 fő oknak tulajdonítható:
A tűzfegyverek és a tömeghadseregek megjelenése és a régi, hagyományos pikás spanyol harcmodor visszaszorulása az 1600-as évek végétől az alano és a katonák évszázadok óta hagyományos együttműködését is fölöslegessé tette és gyökeresen megváltoztatta az európai csatatereket. A vadászlőfegyverek pontosságának jelentős javulása pedig a tradicionális spanyol vadászati módot, az úgynevezett „Ronda”-t szüntette meg, ami korábban teljes egészében a vadász és az alano-k együttműködésén alapult.1883-ban született meg az a törvény, ami Spanyolországban betiltotta a kutyaviadalokat, amelyeknek egyébként az alano- gyakori szereplői voltak, de jelentősen korlátozta e kutyák felhasználásának körülményeit a bikaviadalokon is. Ezt követően e fajta használata a tradicionális vadászatot preferálók és a marhatartók körére korlátozódott.
Az alano történetében az utolsó tőrdöfést a spanyol polgárháború jelentette, amikor a már addigra amúgy is minimálisra csökkent alano állomány legnagyobb részét kiirtották a szemben álló felek fegyverviselői. Ez az utolsó csapás kis híján e fajta teljes kihalásához vezetett, az alanokról hosszú évtizedekig senki nem tudott semmit.

Az újjászületés

Az 1980-as évek elején különböző spanyol kutyás szervezetek tettek kísérletet az addigra már kihaltnak tekintett, nagy múltú kutyafajták regenerálására, amelyek közül a egyik kiemelt cél volt az alanok megmentése. Lelkes kutatók indultak el az elzártabb spanyol régiókba (pl. Cantabria és Baszkföld), ahol, legnagyobb meglepetésükre, egy még akkor is élő, 300 egyedet számláló alano populációt találtak (hasonló történt a cane corsokkal Olaszországban). E kutyák vizsgálata és pontos leírása a cordobai egyetem segítségével történt meg, aminek köszönhetően a fajta fennmaradt és Spanyolországban másodvirágzását éli. Az alano fajtát 10 év kutatás és regenerációs tevekénység után, 2003-ban fogadta el önálló kutyafajtaként a spanyol kutya szövetség.