Az erdőben kilőtt kutyák: kinek a felelőssége? Márton Attila különvélemény

Vannak örökzöld társadalmi témák, amelyekben sosem lesz egyetértés, de az is borítékolható, hogy még a nézőpontok sem fognak közelíteni. Ilyen például a vadászat megítélése és elítélése. Ennek pedig van egy speciális vetülete: az erdőben kilőtt kutyák.

Évente, vadászati szezononként kerül kiadásra az Országos Vadgazdálkodási Adattár kimutatása, amely sok minden mellett tartalmazza a kilőtt kutyák (és macskák) számát az előző időszakban. Az évek óta csökkenő tendenciát mutató számadat minden esetben felháborodást kelt. A nemrég közzétett adatok nem tartalmazzák még a kilőtt kutyák és a macskák számát, de egészen biztosan újabb felháborodást fog kelteni, mihelyt napvilágot lát. Függetlenül attól, hogy ez a szám több vagy kevesebb, mint korábban.

Kutyák az erdőben

Önmagában az jó kérdés, hogy a kutyának – és vegyük nyugodtan ide a macskákat is – mennyire természetes közege az erdő. Egy több ezer éve háziasított fajról van szó. A kutyára családtagként tekintünk, úgy értelmezzük, mint az ember legjobb barátját. Kötődik hozzánk, igényli a társaságunkat.

Nem akarjuk, hogy magukra hagyva barangoljanak, hiszen számos veszély leselkedik rájuk. Akármennyire él bennünk egy szentimentális kép a vadon élő állatok életközegéről, azért azt figyelembe kéne venni, hogy egyik faj élete se fenékig tejfel. Az életük semmi másból nem áll, mint a folyamatos küzdelemről az életben maradásért a nap minden percében: legyen mit enniük és ne őket egyék meg.

Nem kivételek a kutyák és a macskák sem, ha kikerülnek a „vadonba”. Elgondolkodhatunk azon, hogy a nagyon édes, csetlő-botló kiscicákból hogyan válik fertőző betegségektől terhelt táplálékállat, amely közben jómaga is jó néhány fajt elfogyaszt, hogy életben maradjon. Ugyanez vonatkozik a kutyákra is. A domesztikált fajok környezetkárosító hatása ismert és nem tűnik el csak attól, hogy sokat ismételgetjük: de az ember nagyobb kárt tesz.

Miért vannak ott?

Ha az erdőben kilőtt kutyákról van szó, egy valamiben azért egyetérthetünk. Vagyis valószínűleg egyet is érthetnénk, mégpedig abban, hogy van egy fontos kérdése a történetnek: mit keresnek ott ezek az állatok?

Ezen viszont nem szoktunk elmélázni. A jelenségre való reagálás az esetek többségében megragad azon a szinten: dögöljön meg az összes vadász. Az valahogy nem fogalmazódik meg, hogy miért él erdőben valószínűleg több ezer, de leginkább több tízezer példány a háziasított fajokból és mi lenne a megoldás, hogy ne dézsmálják meg azon fajokat, akiknek az erdő lenne a természetes élőhelye. A nyúlnak, őznek, vaddisznónak ugyanúgy megvannak a jogai, mint a háziasított fajoknak, még akkor is, ha az állatvédelem során hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről és leginkább csak a kutyára koncentrálunk.

Amikor szörnyű dolgok történnek, egyrészt szeretnénk, ha azok elmúlnának. Bízunk egy igazságos végkifejletben, hogy a dolgok a végén úgyis rendbe jönnek. Helyre akarjuk hozni, ami nem kívánatos. Ehhez pedig szükség van arra, hogy megtaláljuk és konkrétan megnevezzük a felelősöket. Adott esetben a vadászokat. Arról viszont elfeledkezünk, hogy az erdőben kilőtt állatok esetében a „bűnösök” nem csak azok, akik a ravaszt meghúzták.

Bűnbakkeresés

A legegyszerűbb dolog találni egy könnyen megnevezhető embercsoportot, akit ki lehet kiáltani vétkesnek és neki tulajdonítani minden szörnyűséget.

Szidjuk a szaporítókat, a gyepmestereket és a vadászokat. De az ő tevékenységük mellett nagyon sok mindenkiről megfeledkezünk, akik aktívan és tevőlegesen hozzájárultak az állatok problémáihoz. Megvannak a megfelelő, jól gyűlölhető bűnbakok és fel sem merül bennünk, hogy mi magunk is rendkívül sokat tettünk a menhelyen altatásra került, az erdőben kilőtt kutyák sorsának beteljesüléséért.

Az erdőben kilőtt és a gyepmesteri telepeken elaltatott állatokról van számadatunk, évenként. Látjuk a tendenciákat, azaz, hogy van-e bármiféle változás pozitív vagy negatív irányban.

Viszont nagyon sok probléma mértékéről nem tudunk és ez így is fog maradni. Sosem fogjuk megtudni, hogy valójában hány kutyát csapnak ki otthonról, nem menhelyre beadva. Azt se tudjuk még megbecsülni sem, hogy hány feleslegesen megszületett kölyök veszti az életét, mert nem annyira szerencsések, hogy bárki rátalált volna a kartondobozra vagy a zsákra az erdőben.

Fogalmunk sincs, hogy hány kutya szenved vagy veszti életét idő előtt a nem megfelelő tartási körülményeknek miatt vagy azért, mert nem kap megfelelő állatorvosi ellátást. Azon kutyák számát se fogjuk megtudni, akik kisruhába felöltöztetve, szobapelenkára szoktatva, a négy fal között élve bolondulnak meg az ingerszegény életvitel következtében. És az állatjólléti problémák különböző jelenségeit még hosszasan sorolhatnám. Pedig senki nem lőtt fejbe senkit. Mégsem jó egyik állatnak sem. És ezek ez esetek valószínűleg drasztikusan nagyobb mértékben fordulnak elő.

Egyértelműen felszabadító érzés, amikor saját magunk és a társadalom felelősségét lerázzuk és minden rosszért egy adott embercsoportot hibáztatunk. Rendkívül fontos lenne látni, hogy a nemkívánatos és elítélt végkifejlet egy hosszabb folyamat végterméke. Magában a folyamatban pedig nagyon sokan részt vesznek, nagyon sokan járulnak hozzá, hogy a végén ott lesz egy jelenség, amit társadalmilag elítélünk.

Amíg ez nem értjük meg, addig lesznek menhelyen elaltatott és erdőben kilőtt kutyák. És mindezért a társadalom nagy része felelős még akkor is, ha nem hajlandó meglátni saját maga felelősségét. Mert egyszerűbb minden felelősséget áthárítani egy könnyen megnevezhető és tetten érhető csoportra.