A masztiff típusú kutyák C-től U-ig: ők az igazi nehézfiúk
2024. december 5 - Képek: Getty Images Hungary; azenkutyam.hu
2024. december 5 - Képek: Getty Images Hungary; azenkutyam.hu
Az FCI II. fajtacsoportjában, a Pincserek, schnauzerek, molosszerek, svájci hegyi- és pásztorkutyák elnevezésűben kapnak helyet a 2. alcsoportban a molosszerek, annak pedig a 2.1-es osztályában csoportosították a masztiff típusú ebeket.
Következzen a 9 masztiff típusú kutya (C-től U-ig) történelmének és jellemének bemutatása! Az A-tól B-ig terjedő gyűjtést ide kattintva olvashatod.
Sok molosszer típusú kutyához hasonlóan a cane corso is a Canis Pugnax (ősi római molosszus) nevű római őrkutyából eredeztethető. Neve a latin „cohors” szóból ered, ami „a tanya őrzőjét, védelmezőjét” jelenti. Gyakran használták gladiátorként, falkában nagyvadas vadászathoz, és természetesen őrző-védő feladatokra is. Olaszország egyes részen a mai napig is bevetik vadászatokon, ahol nem az a cél, hogy űzzék a vadat, hanem hogy elejtsék. A modern cane corso Dél-Olaszországban alakult ki, ahol gazdálkodók birtokain teljesítette feladatát őrkutyaként; később a nemesség körében is nagy népszerűségre tett szert.
A cane corso egy kifejezetten önálló fajta, de a gazda közelségét igen nagyra értékeli. Nyugodt, kiegyensúlyozott és megfontolt eb, aki az idegenekkel általában távolságtartó. Első kutyásoknak nem feltétlenül ajánlott, egy ilyen erős egyéniség neveléséhez tapasztalatra van szükség. A korai szocializációja nagyon fontos, ebben az esetben gyerekekkel is remekül kijön. Nincs nagy mozgásigénye, nem szabad túlságosan leterhelni, de nagy termete miatt jobban érzi magát kertes házban. A gazda iránt érzett ragaszkodása miatt a magányt nehezen viseli.
A Presa Canario őse a Bardino Majorero, amely a Kanári-szigeteken széles körben elterjedt kutyafajta volt. Őt a gyarmati időszakban különböző molosszer típusú kutyákkal keresztezték, amelyeket gazdáik hoztak magukkal; vélhetően így alakult ki a ma ismert fajta. Úgy sejtik, hogy a Presa Canarióra különösen nagy hatással voltak a 19. század végén a Brit-szigetekről érkezett ebek. Az előbb leírt folyamatnak köszönhetően jött létre ez a tipikusan molosszer jellegű, de agilis, élénk és erőteljes fajta. Az 1960-as években a kihalás közelébe került, 1982-ben megalakult a Club Español del Presa Canario, amely ideiglenes fajtaszabványt dolgozott ki, 1991-ben pedig már Gran Canaria szigetének jelképeként felkerült a Kanári-szigetek nemzeti szimbólumainak hivatalos listájára is. Hagyományosan őrzőkutyaként, juh- és szarvasmarha-terelésére használták, de kutyaviadalokon is bevetették, amelyek 1936-ig legálisan működtek Spanyolországban.
A Presa Canario még a masztiffok között is igazi nehézfiú, és nemcsak azért, mert egy kan akár 60–65 kg is lehet. Az biztos, hogy ez a kutya semmilyen idegent nem fog a portára beengedni, őrző-védő ösztönei magasan fejlettek. A családjáért és a rá bízott javakért bármire képes. Más kutyákkal szemben mindig domináns. Kezelése nem egyszerű, így csak és kizárólag gyakorlott gazdák kezébe való, akik tudják, hogy mit csinálnak. Egy ilyen hatalmas, rettenthetetlen és magabiztos kutya veszélyes fegyver lehet hozzá nem értő gazda mellett. Intelligens és hűséges jószág, aki egyébként rendkívül szeretetre méltó, ezt az oldalát azonban egyedül gazdája ismerheti meg.
A Földközi-tenger keleti és nyugati része közötti tengeri hajózás ősidők óta elősegítette a kereskedelmet, valamint a kulturális és a tudományos ismeretek megosztását a nemzetek között. Ezek a kölcsönös kapcsolatok bár főként kereskedelmi jellegűek voltak, lehetőséget nyújtottak háziállatok cseréjére is. Adtak és vettek őrző-védő kutyákat is, amelyekre szükség volt a kikötőkben és a tengerparti településeken a kalózok és a rablók elleni védekezésben. Ezek között a kutyák között volt egy típus, amely egyértelműen kitűnt mind közül. Ez az Ibériai-félsziget masztiffja volt, amelyet Spanyolországban különféle területeken vadászkutyaként vagy bikák és más kutyák elleni harci ebként használtak. Ez a fajta kísérte I. Jakab királyt hódításai során is, majd 1230 körül érkezett a Baleár-szigetekre. A 17. században, az utrechti szerződés következtében Menorca és más területek is brit fennhatóság alá kerültek. A britek saját harci és őrzőkutyáikat is magukkal hozták a Baleár-szigetekre, és keresztezték őket az Ibériai-félsziget helyi masztiffjaival, amely keresztezés szintén megtörtént a Baleár-szigeteken is. A 18. század elején ezek a kutyák a bikahecceken is nagyon népszerűek voltak. Innen ered a fajta neve is, a Ca de Bou, amely bikakutyát jelent.
A mallorcai masztiff csendes és nyugodt eb, aki ritkán ugat, és gazdájához elvághatatlan kötelék fűzi. Manapság megbecsülik mint profi őrző-védőt és családi kutyát. Egy megfelelő tenyészetből származó mallorcai masztiff ok nélkül sosem agresszív, rendkívül magabiztos, az idegenekkel szemben elutasító. Könnyen képezhető, ám a tréningnek úgy kell határozottnak lennie, hogy közben gyengéd. Domináns fajta, így a korai szocializációjáról gondoskodni kell. Ha ezt nem mulasztjuk el, a fajtársak mellett sem lesz kutyánk kezelhetetlen. És ahogy már megszokhattad, gyakorlott kézbe ez a fajta is jobban illik.
Azt valószínűleg a legtöbben tudják, hogy az ókori rómaiak előszeretettel használtak molosszer típusú ebeket mind a harcmezőkön, mind a vadászatban; úgy tartják, hogy a modern nápolyi masztiff ősei ilyen molosszerek, a római molosszusok voltak. Mi több, mivel a légiók Európa nagy részén jelen voltak kutyáikkal, úgy gondolják, hogy a nápolyi masztiff őse lehetett számos európai masztiff őse is. A nápolyi masztiffot nevéhez hűen Nápoly környékén tökéletesítették. A cél az volt az esetében, hogy egy hatalmas, laza bőrű kutyát hozzanak létre, aki megvédi az embert támadások esetén, és nagyon ragaszkodik is hozzá, tehát tulajdonképpen ideális családi kutya.
Nem is csoda hát, hogy a nápolyi masztiff mély érzésekkel viseltetik a családja iránt. Bármilyen helyzetben kész megvédeni őket, nem ismer félelmet. Az idegenekkel szemben tartózkodó, de sosem félénk. Nem játékos, de nagyon szeret a gazda közelében lenni, vele együtt pihenni. Értelmes és kedves eb, akit már kiskorától érdemes társaságba vinni, hogy szokja az idegeneket. Nagyon türelmes jószág, nagy mérete miatt jobban érzi magát kertes házban. Nincs nagy mozgásigénye, de a napi séta számára is fontos.
Több száz kutya és még ennél is több gazdi lepte el a Városligetet december 7-én.
Ide kattintva olvashatod beszámolónkat az első DOGZ Mikulás falkasétáról!
A német dog ősei feltételezhetően Kr. e. 2500–3000 körül is léteztek már, amire utalnak egyiptomi, római és kínai ábrázolások is, amelyeken hatalmas, hasonló küllemű kutyák kísérik vadászni az embereket. Nagyvadas vadászatokon később is előszeretettel használták őket, úgymint a II. világháború idején a fronton. A mai modern német dog a 16. században kezdett el kialakulni, amikor is skót és ír agarakat masztiffokkal vegyítettek. Az idők során azonban ezek a harcias ebek szelíd óriásokká alakultak. A legszelídebb óriásokká – mondhatjuk.
Jellemző rájuk, hogy hatalmas méretük ellenére nagyon szívesen ülnek a gazdájuk ölébe, hogy minél közelebb lehessenek hozzá. A német dog egy szeretetteljes, hűséges, ragaszkodó eb, aki kifejezetten türelmes és nyugodt vérmérsékletű. Játékosságát idősebb korában is megőrzi, nagyon jól kijön fajtársaival és más állatokkal is. Bár nem kifejezetten mozgékony, hatalmas termetéből fakadóan kis lakásba nem való. Ugyan nincs szüksége intenzív mozgásra, játszani és sétálni nagyon szeret, így erre kiemelt figyelmet kell fordítani. Megfelelő tréningezéssel remek házőrző nevelhető belőle.
A rottweilerek őseit már az ókori rómaiak is tenyésztették terelésre és őrző-védő feladatok ellátására. Rendszeresen magukkal vitték ezeket az ebeket a hódító útjaikra is, így ahol elhaladtak, ott a helyi ebek párosodtak ezekkel a négylábúakkal, megalapozva az új fajtákat. Feltehetően így alakulhatott ki a modern rottweiler is Németországban az 1900-as években, Rottweil városában. Dél-Németországban a masztiff típusú ebeket juhászkutyákkal keresztezték, belőlük alakultak ki az úgynevezett mészároskutyák. Ezek az ebek őrizték és terelték is a marhákat, amíg azok elértek a legelőről a piacra vagy a vágóhídra. A tolvajokkal szemben is remek szolgálatot tettek, a kereskedők gyakran akasztották a kutya nyakába a pénzzel teli tárcát, ahonnan senki nem vette el, akinek kedves volt az élete. A közlekedési eszközök fejlődésével és elterjedésével a rottweiler munkájára sem volt már szükség, amit az állomány meg is sínylett. A lelkes rajongóknak köszönhetően azonban kifogástalan szolgálati kutyává nőtte ki magát.
Erős, kitartó és marcona eb, múltjához híven, ám a szeretett gazdának, a családnak és a hozzá közel állóknak megvan az a kiváltsága, hogy megismerje a rottweiler lágy oldalát is. Domináns viselkedése és az idegenekkel szembeni távolságtartása remek őrkutyává teszi, ugyanakkor a gazdának nagy hangsúlyt kell fektetnie a korai szocializációra; emiatt is javasolt tapasztalt kutyatartó kezébe. Intelligens és gyorsan tanul, szeret mozogni, feladatokat megoldani. Csak akkor lehet kiegyensúlyozott, ha mentálisan és fizikálisan is lefárasztjuk. Városi környezetben is tartható, ha a fent említett kritériumokra odafigyelünk.
Kína jelenleg és a múltban is egy kifejezetten zárt társadalom volt, így a külső hatások kevésbé érvényesülnek a területén. Ez a kutyafajtákon is remekül mérhető, főleg, ha a shar peire nézünk. A fajta feltehetően körülbelül 2000 éves múltra tekint vissza, a Han-dinasztia idejére. A shar pei a parasztok kutyája volt, rendkívül sokoldalúan lehetett alkalmazni: vadászként, őrző-védőként és pásztorként is bizonyíthattak. Később sajnos harci kutyaként is bevetették, ahol a laza, ráncos bőr nagy előnyt jelentett számára, ugyanis ha a rivális megragadta, mindössze az állat bőrében tett kárt. Egyes források szerint borral is itatták ezeket az ebeket az összeütközések előtt.
A cuki, sokak számára vízilópofa és gyűrött bőr egy méltóságteljes, erős, magabiztos ebet takar. Híres védelmező ösztöneiről és éles eszéről. Nyugodt temperamentuma és ragaszkodása alkalmassá teszi a családi kutya létre, ám azt érdemes tudni, hogy néha hajlamos lehet megmakacsolni magát és önálló döntéseket hozni. Emiatt elsősorban gyakorlott gazda kezébe való. A shar pei nagyon jól alkalmazkodik a körülményekhez, jól érzi magát egy aktívabb gazdi mellett is, de alapvetően nem egy örökmozgó, játékos eb. Fontos azonban, hogy rendszeresen adjunk neki olyan feladatokat, amelyekkel az elméjét tornáztathatja. Gyerekekkel remekül kijön, ha a szocializációjánál erre is odafigyeltünk.
Talán nem is gondoltad volna, de a japán kutyaviadalok története egészen a 14. századig nyúlik vissza. Sikoku szigetén a sikoku inuk küzdöttek az arénákban, majd amikor Matthey C. Perry tengerésztiszttel az élükön megérkeztek a szigetországba az amerikaiak, a japán tenyésztők elkezdtek külföldi fajtákat beszerezni, hogy hazai ebekkel pároztassák azokat. A tosa inu és a sikoku inu is a nyugati fajtákkal való hibridizáció eredménye. A sikokui Tosa tartományban (jelenleg Kócsi prefektúra) őshonos tosát gyakran japán masztiffnak is nevezik. A tökéletesítéshez bulldogokat, masztiffokat, német dogokat és rövidszőrű német vizslákat is felhasználtak. Sőt, egyes beszámolók szerint bernáthegyik és bullterrierek is lehetnek a mixben. Japánban a tosák a szumóbirkózók kutyás megfelelői, ezért nagy tisztelettel kezelik őket.
Hol is kezdjük?! A tosa inu alapvetően egy fegyelmezett, kiegyensúlyozott nyugodt kutya, aki azonban könnyedén zsebre tesz bárkit, aki őt, a szeretett családját vagy a rábízott javakat veszélyezteti. Családtagjaihoz rendkívül gyengéd, az idegenekkel távolságtartó, ám egy jól szocializált tosa megfigyeli a gazda viselkedését, és ekképpen reagál ő is. Fajtársaival szemben domináns, de a macskákkal jó kapcsolatot ápol, ha velük együtt nőtt fel. Egy tosa inuhoz kizárólag olyan gazda illik, aki tekintélyparancsoló, határozott, és mindig következetes, de gyengéd. Mivel a tosa igen nagyra értékeli a gazda társaságát, olyan helyen érzi jól magát, ahol sokat foglalkoznak vele, és nem tölt sok időt egyedül. Bár mozgásigénye nem óriási, a mozgás fontos számára, így a nagy terület elengedhetetlen.
Az uruguayi cimarrón múltja a homályba vész, azonban feltételezhetően olyan európai kutyáktól származik, amelyeket a korai gyarmatosítók hoztak magukkal, hogy a bennszülötteket megfélemlítsék vele. Amikor teljesítették a rájuk bízott barbár feladatot, szabadon eresztették őket. Ezek az ebek alkalmazkodtak a vadon nyújtotta kemény életmódhoz, aminek következtében csak a legerősebbek és legokosabbak maradhattak életben. Idővel olyannyira elszaporodtak, hogy a 18. században a kormány kénytelen volt levadászni őket, mert fenyegették az állatállományt és emberekre is támadtak. Sok közülük azonban megmaradt, különösen Cerro Largo felföldjén, ahol a helyiek elfogták és megszelídítették őket, majd őrző-védő feladatokra és marhaterelésre használták. Uruguayban nemzeti szimbólum a cimarrón, valamint a Nemzeti Hadsereg kabalája.
A fajtaszabvány kimondja, hogy a cimarrón mindig bátor. Domináns kutya lévén a korai szocializációjára nagy hangsúlyt kell fektetni, ami borítékolja számunkra, hogy modern társként is biztonságosan tarthassuk. Alapvetően elmondható a fajtáról, hogy kiegyensúlyozott, és a gazdához rendkívüli módon ragaszkodik. Aktív eb, aki jól teljesít kutyás sportokban, de akár vadászaton és őrzésre is használható. Hazájában mentőkutyának is sikerrel képzik ki. Csak határozott, gyakorlott gazda kezébe való.
Az FCI fajtacsoportok szerinti jellemzéseink célja, hogy megismertessünk a hivatalosan is elismert kutyafajtákkal. Igyekszünk a hely szűkössége ellenére, amennyire csak lehet, részletesen beszámolni róluk, de sajnos arra nincs lehetőségünk, hogy mindent megosszunk veletek az adott fajtákról. A fajtaválasztás előtt mindig tájékozódj többféle releváns forrásból is, és ami még fontosabb, több tenyésztőtől! Egy felelős szakember tájékoztatni fog arról, hogy az adott fajtának mik lehetnek az esetleges hátulütői, és azt is el fogja őszintén mondani, hogy az életviteled és lehetőségeid alapján alkalmasnak ítél-e meg a fajta tartására.
Kövess minket!
facebook instagram youtube spotifyKapcsolódó cikkek