Kiskutyaszindróma: a viselkedés miértjei szakértő szemével

A vehemens, testméretéhez képest meglepő bátorsággal, adott esetben agresszióval reagáló kiskutyákra gyakran rásütik a kiskutyaszindrómás bélyeget. Pedig a felszín alatt a problémás viselkedés sokkal bonyolultabb annál, mint hogy a kicsi kutya rekedtre ugatja magát.

A small dog syndrome, vagyis kiskutyaszindróma nem egy tudományos megnevezés, nem egy konkrét betegséget vagy neurológiai problémát takar. Gyűjtőneve egy olyan tünetegyüttesnek, amely a viselkedésproblémával küzdő, főként kis termetű kutyákra jellemző. De miért alakul ki, és mit tehetünk ellene?

Ez nem egy betegség, de foglalkozni kell vele

Sz. Látó Judit, rehabilitációs kutyakiképző és kutya-gazdi mentáltréner tapasztalatai szerint az egyik fő oka a szindróma megjelenésének az, hogy sok gazdi nem veszi figyelembe a kedvence fajtájának igényeit, és kizárólag a méretére fókuszálva gondozza, babusgatja az ebet.

„Gyakran ezekkel a kutyákkal babáznak. Ölbe kapják őket, táskába pakolják, és kevés olyan helyzetet biztosítanak a számukra, ahol valóban kutyák lehetnek. Ez különösen problémás lehet azoknál a fajtáknál, akiknek valamilyen feladatuk is volt régen, mint például a yorkshire terrier, akit eredetileg patkányvadászatra is használtak.”

A szakértő szerint szerencsére egyre több gazdi ismeri fel a kutyaiskolák, tréningek fontosságát, és kis termetű ebekkel is jelentkeznek a foglalkozásokra. Ezen alkalmakon pedig számos olyan dologra derül fény, amiről az ember nem is gondolná, mennyire káros a kutya mentális egészségére nézve.

A világ a kedvencünk szemével

Sz. Látó Judit gyakran egy egyszerű, mégis rendkívül hatékony házi feladatot ad a gazdiknak: feküdjenek le otthon a padlóra, és nézzék meg, hogyan látja egy kiskutya a világot. Aztán kérjenek meg valakit, hogy álljon és hajoljon föléjük. Amíg nem próbáljuk ki, elképzelni sem tudjuk, milyen stresszes lehet egy kis termetű kutyának az, hogy ennyire kicsi – és erre a környezete nem feltétlenül van tekintettel.

„Gyakran azt látom, hogy ezeknek a kutyáknak sokszor egy perc nyugta sincs. Ölben, táskában vannak, ide kell mennie, oda kell mennie. Alapvetően persze fontos, hogy egy kutya ne legyen sokat egyedül, de az nagyon nem mindegy, hogy mi a közös gazdis program. Beülni egy kávézóba például nem biztos, hogy a legjobb ötlet. Ilyen helyeken rengeteg a kutya számára zavaró inger, és hiába ül, mondjuk, a gazdi ölében, nincs nyugta, mert mindenki őt akarja simogatni. Ez egyáltalán nem jó a kutyának; folyamatosan ingerek érik: szagok, hangok, fények…”

Túltelítődik, és stresszből, félelemből reagál; ugat, de akár haraphat is.

A szakértő meglátása szerint a kiskutyaszindrómaként ismert vehemens, agresszív viselkedés hátterében nagy százalékban a félelem áll. Az állat, amikor egy számára ijesztő helyzetben találja magát, a legjobb védekezés a támadás elvét követve inkább felveszi az agresszor szerepét. Frusztrált, mert hiába tesz meg mindent annak érdekében, hogy végre meghallják a hangját, újra és újra kényelmetlen szituációkban találja magát. A gazdi ugyanis sok esetben egyszerűen csak megmosolyogja a kiskutyát. Pedig képzeljük el ugyanezt a viselkedést egy nagy testű kutyánál. Ha ő csinálja, azonnal mindenki számára egyértelmű, hogy baj van.

Vegyük komolyan a legkisebbeket is

Sz. Látó Judit hangsúlyozza, hogy ahhoz, hogy a kedvencünk egy kiegyensúlyozott, boldog kutya lehessen, fontos, hogy a gazdi is tükörbe nézzen, és elgondolkodjon azon, hogy tulajdonképpen mit is szeretne a háziállatától.

„Nagyon nagy terheket pakolunk a kutyákra, túl sok feléjük az elvárásunk, ami miatt kimerülhet az állat idegrendszere. Természetesen mindenkinél máshol van a tűréshatár, és máshogy reagálja le a dolgot. A kicsik hajlamosak felcsattanni, de olyan is van, aki ha megteheti és van hova, inkább visszavonul, hogy hagyják végre békén. A gazdi feladata az, hogy megtanulja megérteni a kutyájának jelzésit, és ha azt látja, hogy valami kényelmetlen a kedvencének, akkor változtasson. A kutyánk fizikai és mentális jólléte alapvető szempont kell, hogy legyen!

Én abszolút megértem a kiskutyákat, mert nagyon nehéz nekik a mi világunkban élni. Sokszor agyonnyomjuk őket az elvárásainkkal, ami hozzájárulhat a viselkedésproblémák kialakulásához. A kutya nem rossz, csak nem érti őt a környezete. Egy kiskutyánál pedig ez hatványozottan igaz, mert kicsi és cuki. Hiába jelzi ugatással, hogy „légyszi, ne nyúlj hozzám”, hogy ne vegye az ölébe a nyolcvanhatodik rokon, megtörténik.”

Aki nem tudja felmérni, hogy a kicsi kutya is egy érző állat, akinek nyugalomra is nagy szüksége van, az menjen el a játékboltba, és vegyen egy plüsst. Pont úgy néz ki, mint az a kiskutya, csak nem betegszik bele az öncélú abajgatásba.