hirdetés

A királyi kutyák élete a középkorban és az újkorban: egyiküket meg is koronázták

László Enikő, 2021. április 10

Vajon hogyan éltek a kutyák a régi időkben? Sokan azt gondolnák, biztosan rossz soruk volt, nem tartották őket sokra. Azonban a királyi kutyák fejedelmi élete ma is irigylésre méltó.

hirdetés

Kétségkívül a vadászat fénykora a középkor és az újkor volt. Akkoriban ez a hobbi, életforma csak a nemesek kiváltsága volt, egészen a francia forradalomig. A kutyatenyésztés ezzel egy időben ívelt felfelé. Minden főúr a maga fajtáját akarta tenyészteni, gondosan ügyelve arra, hogy a fejedelmi ebek ne keveredjenek pórnép négylábúival. A francia nagyurak képeztek ki a világon elsőként kutyafalkát vadászatra. Ezt a hagyományt a mai napig tartják, sok helyen találkozhatunk falkában élő vadászkutyákkal az országban, de Angliában is a mai napig él ez a hagyomány. Milyen kiváltságokat élveztek a királyi ebek?

Vadászat közben.

Furcsa rendeletek

Martel Károly 719-ben rendeletbe foglalta, hogy amennyiben bárki, akár véletlenül is megöl egy királyi vagy főúri falkából származó ebet, annak 40-50 sol büntetést kell fizetnie. Ez akkoriban egy kisebb vagyonnak számított. Ebből is látszik, mennyire értékesnek tartották akkoriban a vadászkutyákat.

Montmorency báró kutyaérdemrendet alapított, mellyel a legjobb vadászkutyákat jutalmazta, tehetségükért és bátorságukért.

A norvégok 1020-ban királlyá koronáztak egy Suoning nevű vadászebet. Minden jóból kijárt neki, mintha csak ember lenne. Tanácsadók, testőrök, kurtizánok vették körül. Rendszeresen üdvözölte erkélyéről népét és még a nyilvános fürdőkbe is látogatást tehetett.

A középkori kódexek arra is kitértek, hogyan kell ellátni egy sebesült vadászkutyát.

Egyes források szerint III. Henrik annyira szerette négylábúit, hogy százezer dukádot költött rájuk. Ez akkoriban igen magas összegnek számított. Udvarának egyik mágnását Szentlélek Renddel tüntette ki azért cserébe, hogy neki adta két barbetjét. Tacskóit különösen szerette, egy emlékiratban W. Sully miniszter így írt róla:

„Soha nem fogom elfelejteni azt a látványt, amely a király dolgozószobájában elém tárult. Ott állt karddal az oldalán, pelerinnel a vállán, cikornyás kalappal a fején nyakára szíjazva pedig kiskutyákkal teli kosár feszült a melléhez. Olyan mereven és mozdulatlanul tartotta a kosarat, hogy miközben velünk beszélgetett, sem a kezét, sem a fejét, sem a lábát nem kellett megmozdítania, miközben folyvást simogatta a kutyákat. Utolsó kedvencei Lilina, Titi és Mini megkapóan kedves kutyuskák voltak. Az volt a feladatuk, hogy éjszaka őrt álljanak a király ágyánál. Egyikük állt a hálókosarukban, mancsait annak széléhez támasztva, s így őrködött egy óra hosszat, majd amikor meghallotta az óra ütését, visszaesett talpaira, beleharapott társa fülébe, amely erre a jelre fölébredt és átvette az őrséget. Így adta át az őrséget Mini Titinek, ez utóbbi pedig egy óra múlva Lilina fülébe harapott…”

IV. Henrik szívében is különleges helyet foglaltak el a kutyák. Folyton ezt hajtogatta:

Aki engem szeret, az szereti a kutyáimat is!”

Egy alkalommal, amikor rosszcsont kedvence, Fanora megbetegedett, a király egy tengerparti üdülőhelyre küldte gyógyulni. Érkezését a nép ünnepelte.

I. Péter orosz cár is rajongott a vadászkutyákért. Amikor két kedvenc ebe, Tirán és Lizetta meghaltak, kitömette őket és élete végéig dolgozószobájában tartotta testüket.

Nagy Frigyes porosz király vajszívű volt, ha kutyáiról volt szó. Mindent megengedett nekik, kedvükre rohangálhattak a palotában, annak szalonjaiban és a közeli parkban is. Egyszer azonban egyikőjük az ellenség fogságába esett. A király azonnal tárgyalásokba kezdett, és bőséges váltságdíjért cserébe szerezte vissza szeretett kedvencét.

Fortuné, a mopsz (egyes források szerint pincs) Joséphine császárné kutyája volt. Amikor hozzáment Napóleonhoz, a nő lakásán töltötték első estéjüket. Igen ám, de a kiskutya nem kedvelte az újdonsült férjet, és egész éjszaka morogta, így a nászéjszaka kudarcba fulladt.

Az angol Lord Bridgewater az angol bulldogok szerelmese volt. Olyannyira, hogy rendszeresen együtt is étkezett velük. A tizenkét bulldog mind az asztalnál ült, nyakukban egy fehér szalvétával. Mindegyiküknek külön inas szolgálta fel a fejedelmi étket.

Fejedelmi kényelem

Angliában különösen szerették a vadászkutyákat. Nem hiába alakult ki ennyi fajta az országban. Tenyésztésük virágzásnak indult, a legnagyobb odafigyelés mellett zajlott. Az értékes ebeknek igen jó soruk volt a főuraknál. Kenneleik jobb állapotúak, felszereltebbek voltak, mint a szolgák lakhelyei.

Királyi rendelet határozta meg például, hogy az ebek kenneljei délre nézzenek, kövezzék ki azokat, illetve legyen bennük tűzhely és kémény is, nehogy fázzanak az állatok a téli hidegben. Emellett naponta kellett cserélni alattuk a szalmát, hogy mindig tisztaság vegye körül őket. A szolgáknak pedig egész nap a közelükben kellett tartózkodniuk, nehogy az ebek összekapjanak.

A fenti példákból is látszik (melyek többségének forrása Szinák János, Veress István: Ó, azok a csodálatos ebek című könyve), mennyire nagy kincsnek tartották az ebeket már akkoriban is. A nemesi udvarokban élő kutyák életét ma is sokan megirigyelnék.

(Képek: Getty Images Hungary)

hirdetés
További cikkeink

Keresés az oldalon