A magyar fajta, amelynek múltját sokan rosszul ismerik: történésszel beszélgettünk

A viharos történelmi múlt átszőtte a fajta történetét, és a honfoglalásig visszanyúló legendák sokasága született az erdélyi kopóról. A tényeket Bödők Gergely történész tisztázza.

A cím kiegészítéseként fontos kiemelnünk, hogy Bödők Gergely nem csupán történész, de immár hat éve kopózik is, ráadásul mostanra már három kan erdélyi kopó büszke gazdája. Így nemcsak a kutatásain, de saját tapasztalatain keresztül is rengeteget tud ezekről a kevéssé ismert vadászkutyákról.

Legendák övezik

Azt gondolhatnánk, Gergelyt a szakmai érdeklődés vezette el az erdélyi kopókhoz, ám épp fordítva történt. Előbb született meg a vágy a kutyatartás iránt, majd talált egymásra a fajta és a leendő gazda, végül a történész csak ezt követően mélyedt el a kopók múltjában.

A kutatómunka során pedig több kalandos-romantikus elképzelést is megcáfolt ezzel a ritka vadászkutyafajtával kapcsolatban. Ennek a mondhatni mitizálásnak (ami nem csak magyar sajátosság) a forrása egyrészt az Erdélyhez is több szállal kötődő viszontagságos történelmünk, másrészt a nemzeti gyökerekhez visszanyúlni igyekvő romantikus néplélek lehet.

Személynévként használták

Ahogy Bödők Gergely rámutat, az erdélyi kopó eredetét sokan a honfoglalásig, az Ugor korig vezetik vissza. Standeisky Andor kinológus feltételezte, hogy a kopó a vizsla őse lehetett. Ezt a vonalat képviselte többek között Fodor Tamás kinológus is, aki szintén mintegy kétezer éves múltra vezette vissza az erdélyi kopók származását. Feltételezték, hogy a korabeli kutyák keveredéséből születhetett meg a fajta, ám erre nincsenek közvetlen bizonyítékok. Annyi bizonyos, hogy az erdélyi kopó az Európában használatos kopók közé sorolható.

A képet tovább árnyalja, hogy maga a kopó szó megelőzte a fajtát. Már 1237-es forrásban is találkozhatunk vele, ám a korabeli „italt kapó” jelentésben, személynévként.

A 14. században Kálti Márk-féle Képes Krónika saját kora 5 vadászkutyáját is ábrázolja, de ezeknek az ebeknek más a színük, mint a mai standard. A 16-17. században a kopó szót egyre inkább már a funkcionális vadászkutya megnevezésére használták – a kopózás bevett szokás volt nagyvadra –, így különítve el őket a vizsláktól és az agaraktól.

Státuszszimbólummá vált

Egy 1647-es udvari katalógus szerint II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek nem kevesebb, mint 75 kopója volt, akikre 8 kutyapecér felügyelt. Ez is jelzi, mekkora becsben tartották ezeket a jószágokat, akik egyúttal státuszszimbólummá is váltak a korban. Komoly falkával, 83 kopóval büszkélkedett az erdélyi fejedelem, I. Apafi Mihály is.

A 18. században domborműveken még medvevadászat közben is megörökítették ezeket a kutyákat. Mai értelemben vett erdélyi kopókról azonban csak a 19. század első harmadától beszélhetünk.

Pontosan datálható

A reformkor nagy népszerűséget hozott az angol mintára szervezett, lóháton való falkakopászatnak, ami eltért az addig többé-kevésbé általánosa elterjed gyalogos kopózástól. Széchenyi István és Wesselényi Miklós rendszeresen hódolt ennek a vadászati formának.

De ebben az időben az „erdélyi” jelző leginkább a kutya származására utal. A ma ismert erdélyi kopónak az első leírása egy 1901-es erdélyi német nyelvű vadászlapban jelent meg, Czynk Ede ornitológus tollából.

Rosszkor jött Trianon

A trianoni békeszerződés az erdélyi kopók helyzetét is meghatározta. Erdély és a Felvidék elcsatolásával elkerültek azok a területek, amelyek a legalkalmasabbak voltak kopós vadászatokra.

A II. világháborút követő revízió során, a terület-visszacsatolásokkal párhuzamosan a kopót is újra felfedezte a hazai közvélemény.

Dúvadként irtották?

1940-41-ben, a századfordulón egykor már lezajlott viták újra kirobbantak akörül, hogy mennyiben felel meg a kopózás a modern vadászat követelményeinek, akkor, amikor a kopóállomány már igen csekély létszámú volt.

Végül elsősorban az arisztokráciára mért csapásként 1945 után a kopózást betiltották Magyarországon és Romániában is. Utóbbi országban az is rontott a kopók megítélésén, hogy „magyar kutyának” számítottak. Noha valóban vannak rendeletek, amelyek a kopót és az agarat dúvadnak minősítették, arról a történész nem ismer forrást, amely az erdélyi kopók kifejezett irtásáról szólnának. Ez minden bizonnyal a legendárium része.

A máramarosi pár

Az 1971-ben megrendezett Vadászati Világkiállítás előkészületei fordították meg a fajta sorsát. A 60-as évek második felében a hazai szakemberek nagy erőkkel kezdték keresni azokat a kopókat, amelyek képviselni tudnák magukat a bemutatni kívánt magyar kutyafajták között.

Végül 1968-ban Máramarosról érkezett hazánkba Nyisztor Péter két erdélyi kopója, amely egyúttal elindította az erdélyi kopók oda-vissza áramlását a két ország között. Ez a Mózsi és Réka névre keresztelt testvérpár utóbb a Fővárosi Állat- és Növénykertbe került.

Eddigre már – egészen pontosan 1966-ban – a Nemzetközi Kinológiai Szövetség (Fédération Cynologique Internationale; FCI) beiktatta a fajtát, valamint rögzítette a fajtastandardot. 1969-ben megkezdődött az erdélyi kopók törzskönyvezése, 1971-ben pedig a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületeinek Szövetségén (MEOESZ) belül megalakult a kopó szakosztály dr. Tóth Zoltán vezetésével.

A rendszerváltás igazán pozitív változást hozott ezen különleges szépségű és képességű vadászkutyák életébe, hiszen mint arra Bödők Gergely rámutatott, ez idő tájt felértékelődött minden, ami Erdéllyel volt kapcsolatos. 2016-ban az erdélyi kopó Magyar Értéktárba sorolt fajta lett, majd 2017-ben a hungarikumok közé is bekerült – a többi magyar kutyafajtával egyetemben.

Ha szeretnél bepillantást nyerni a háromgyermekes édesapa és három kan kopójának mindennapjaiba, ebben a cikkünkben Bödők Gergely a családi élet és a kopózás összehangolásáról, valamint a város kutyatartás mikéntjéről mesél.