Ez történt a 9 magyar fajtával a II. világháború gyötrelmei alatt: a kuvaszokat lelőtték a fosztogató katonák
Hangai Lilla
2023. március 16 - Képek: Getty Images Hungary, Eszement Pumi Kennel
Hangai Lilla
2023. március 16 - Képek: Getty Images Hungary, Eszement Pumi Kennel
A II. világháború minden élő és élettelen dolgon nyomot hagyott. Nem voltak ez alól kivételek a magyar kutyafajták sem. A 9 fajta szinte mindegyike a kihalás szélére került, egyedszámukban majdhogynem visszafordíthatatlan károkat okozott ez a keserves időszak.
Rengeteg munkával és tudatossággal sikerült megmenteni és rehabilitálni a mudit, a pulit, a pumit, a kuvaszt, a komondort, a magyar agarat, az erdélyi kopót, valamint a rövidszőrű és a drótszőrű magyar vizslát is. Ezeknek a túlélőknek a történetét meséljük ma el.
A tudatos tenyésztés dr. Fényes Dezső nevéhez fűződik. A balassagyarmati múzeum igazgatójaként a palócság népi hagyományait kutatta. Országunk különböző területein tett látogatásai alkalmával lett figyelmes egy különleges pásztorkutya fajtára, melynek felvásárolta különböző egyedeit, majd azokat egymás között pároztatta. 1930 és 1936 között folyt a tenyésztési programja, végül 1936-ban bizottsági szemlén be is mutatta a kitenyésztett egyedeket. Ekkor kapta a mudi nevet, és elkészült a fajtastandard is. A fajta a nevét valószínűleg Tóth Mihály, bugaci számadójuhász Mudi nevű kutyája után örökölte.
A II. világháború alatt az újonnan elismert fajta rövid karrierje majdnem teljesen véget is ért. A feltámasztást a 60-as évek elején kezdték meg, mondhatni a semmiből. Néhány B törzskönyves ebet használtak a projekthez és elkészült az új fajtastandard is. Az egyes számú törzskönyvet egy Rigó nevű szuka tudhatja magáénak.
Érdekes módon a puliállományban sokkal nagyobb kárt tett az I. világháború, mint a II. Az 1900-as évek elején ahogy itthon változott a mezőgazdaság helyzete, úgy változott a pulié is. Csökkent a legelők területe, ezzel egy időben pedig ezeknek az agilis ebeknek a munkaterülete is. A szakadék széléről dr. Raisits Emil állatorvos, tanár és kinológus, valamint munkatársainak tevékenysége húzta vissza. A puli bekerült a tanyákra, falvakba, városokba. Ott házőrzőként, rendőrkutyaként vagy családi kedvencként állta meg a helyét, de kiállítási sztárfajtaként is minden szem rá szegeződött. Az aktuális tenyésztők egyedei kiváló kutyák voltak.
Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy a II. világháború a népszerű pulipopulációban nagy károkat nem okozott. Bár az biztos, hogy a tenyésztés sok-sok éven keresztül nem állt vissza a megszokott kerékvágásba.
A pumit, mint fajtát 1920-tól különbözteti meg a szakirodalom, addig szinte teljesen egybeforrt a pulival. Szintén dr. Raisits Emilnek köszönhetjük, hogy remek érzékkel állapította meg a két fajta közötti különbségeket. 1923-ban már önállóan jelenik meg a kiállításon, a Magyar Királyi Csendőrkutyatelep színeiben. Az első meghatározó tenyészkan neve Icig Fickó volt, akinek kiállítási pályafutása győzelmekkel volt teletűzdelve.
A II. világháború kis országunk becsült kutyaállományát 3 millióról 1,5 millióra csökkentette. (Érdekesség, hogy tavalyi adatok alapján újra 3 millió kutya él a magyar emberek társaként.) A pumi értékes tenyészanyaga szinte teljes mértékben odaveszett, csak az 1950-es években jutottak el oda, hogy megkezdjék a rehabilitációt.
Méretükből adódóan a II. világháborúban hasznukat látták; a lőszerraktárakat is őriztek. Nemes feladatnak tűnhet, hogy magyar fajtaként a háború szörnyűségei alatt közvetve védték a magyar emberek életét, ám a valóságban nem ilyen regényes a helyzet. A lőszerraktárakat ugyanis érthető okokból rengeteg támadás érte, amikben a kutyák az első között pusztultak el. A fosztogató katonák szintén nem kímélték a házakat, portákat védő kuvaszokat. Ennek a brutalitásnak köszönhetően a fajtát a teljes kihalás fenyegette, és sajnos ma sem mondhatjuk, hogy teljesen túllendültek volna ezen a traumán. A törzskönyves tenyészszukák száma alapján még ma is veszélyeztetettnek számít, bár pislákol némi fény az alagút végén. Úgy tűnik, hogy egyre többen kezdenek el érdeklődni iránta.
Nagyon hálásak lehetünk a Gyapjús Kennelnek, ahonnan Kovács Antal kezéből még az elképesztően alacsony egyedszámnak és a hányattatásoknak köszönhetően is színvonalas példányok kerültek is. A világ minden kennelében felhasználták ezeket a négylábúakat.
Ahogy a kuvaszt sem szolgálta sem a jelleme sem a külleme a II. világháború alatt, úgy a komondort sem. Szinte a teljes populációt semmisítették meg a hazánkat, tanyákat megszálló katonák, ugyanis a halk szavú, határozott és az utolsó pillanatig hűséges állatok védték a rájuk bízott területet. A csodás, semmihez sem fogható bunda és a bátorság azonban nem véd a puskagolyó ellen.
A háború után mindössze 17 egyedből indították el a tenyésztést. Sajnos azonban a kutya külsejét helyezték előtérbe az ősi, belső jellemzők helyett. A szőrzet egyre inkább szalagossá vált, elveszítette krémszínű árnyalatát, míg a belső jegyek tekintetében a szakértők szerint már nagyítóval kell keresni a bátorságot, karakánságot és méltóságteljességet sok esetben. A törzskönyvezett egyedek száma csökken, de nem javasoljuk, hogy meggondolatlanul vágj bele egy komondor beszerzésébe. Alapos kutatómunka előzze meg a vásárlást, hogy olyan tenyésztőtől választhass kutyát, aki a fajta múltját figyelembe véve tenyészti az ebeket.
A II. világháború után a fajtát kihaltnak tartották. Néhány helyen maradt fent 1-1 példány, akiknek orrvadászok adtak munkát, ugyanis a törvények a háború után tiltották a fajtával történő vadászatot. Meglepő, de ebben az esetben köszönetet mondhatunk az orvvadászoknak. Ha ők nem szegnek törvényt ezekkel a kutyákkal, valószínűleg ma már nem lennének velünk.
1963 a magyar agár életében is bűvös év volt. Amikor a Mátyás királyról szóló film forgatásához ilyen kutyákra lett volna szükség, a Mafilm gödöllői filmtelepének vezetője olyan szerencsével járt, hogy a nagyecsedi volt Károlyi-uradalomban fedezett fel néhány magyar agarat, akiket fel is vásárolt, majd segítségükkel megkezdődött a rehabilitáció.
Hazánk legveszélyeztettebb fajtája. A két világháború között sem túl erőteljes az itthoni állomány, a II. világháború azonban óriási pusztítást végzett a populációban. Ahogy a háború után az agaras vadászatot törvény tiltotta, úgy ez igaz volt a kopókra is; dúvadnak minősítették őket. Ahogy a Szovjetunió behálózott bennünket, úgy már nem maradt a nemességnek és a szokásaiknak hely. A kopó, mint státuszszimbólum megszűnt létezni, így a fajta is a kihalás szélére került.
Az 1960-as években elkezdte a szárnyát bontogatni az újjáélesztő program. A világháborúban elszenvedett területi veszteségek miatt sok egyed élt külföldön, úgy mint Romániában és Szlovákiában. A fajta elkötelezett hívei azonban nem adták fel, Erdélyben is kutattak fel példányokat. Így jutottak el Máramarosszigetre, ahol megtalálták Nyisztor Péter kopótenyésztőt. Tőle származik az a két egyed, akikkel újrakezdték a tenyésztést. Név szerint Állatkerti Mózsi és Réka.
Az 1971-es Vadászati Világkiállításra készültek Budapesten, és szerették volna a magyar vadászkutyákat bemutatni. Kiderült, hogy a Nemzetközi Kinológiai Szövetség az erdélyi kopót már kihaltnak véli, ugyanis évtizedek óta nem jelentettek be új almot.
A drótszőrű magyar vizslát az erősebb szőrzetű rövidszőrű magyar vizsla és a drótszőrű német vizsla keresztezéséből tenyésztették ki. Nem számít régi fajtának, a 20. században indult meg a tenyésztése. A II. világháború megakasztotta az éppen kialakuló folyamatot, 1947-ben mindössze 60 nyilvántartott példányról tudtak. A fajta tenyésztése nem volt zökkenőmentes, ugyanis a születő kölykök sok esetben nagyon sokat veszítettek magyar vizslásságukból. A kitartó munkának még a viszontagságok ellenére is meglett az eredménye, 1966-ban elismerte az FCI hivatalosan is.
Rendkívül ritka fajta, a veszélyeztetettek közé sorolják. Évente körülbelül mindösszesen 150 drótszőrű magyar vizsla kiskutya születik.
1920-ban kezdték a fajta törzskönyvezését, ami nagy sikernek örvendett már akkor is. Sok vizslát mutattak be az elkövetkezendő években külföldi kiállításokon is. A II. világháború azonban az ő karrierjüket is kishíján derékba törte. Az állomány nagy része elpusztult, őt is a kihalás fenyegette.
1947-ben egy gödöllői tenyésztelepen kezdődött el a fajta rehabilitációja, ami olyan sikeres volt, hogy azóta is hazánk egyik legismertebb, külföldön is nagyra becsült fajtája.
Kövess minket!
Kapcsolódó cikkek