Kutyák a festményeken: ezért örökítették meg őket valójában
László Enikő
2021. november 6
László Enikő
2021. november 6
Már az ősember is megjelenítette kutyáját a barlangrajzokon. Az ókori Egyiptomban az alvilág istenét ábrázolták kutyafejjel. A barokk és reneszánsz idején az ebek is gyakran helyet kaptak az uralkodók, nemesek portréin. Mit szimbolizáltak négylábú barátaink a különböző műalkotásokon?
A történelem során a kutyák gyakran szerepeltek művészeti alkotásokon. Festmények, szobrok tanúskodnak arról, hogy az emberek számára milyen jelentőséggel bírtak az ebek. Az őskorban barlangrajzokon ábrázoltak emberekkel közösen vadászó négylábúakat. Az ókorban kutyafejű istent tiszteltek az Egyiptomiak, számos sírhelyen pedig bebalzsamozott kutyák nyugszanak. A görög mitológia egy ebet Odüsszeusz hű társaként jellemez, Hádész kutyája, Kerberosz pedig az alvilágot jelképezte. A középkorban a vadászat egyre inkább kiváltság lett, a nemesek kutyái pedig státuszszimbólumokká váltak. A festményeken az ebek jelenléte olykor különleges jelentéssel bírt. Pontosan mivel?
A kutyák legtöbbször a biztonságot, védelmet, hűséget, éberséget képviselik a képzőművészeti alkotásokon. Egyfajta státuszszimbólumként is funkcionáltak, hiszen a vadászat sokáig csak a nemesek kiváltsága volt. A címereken is gyakran megjelentek a bátorság, hűség és éberség jelképeként. Hazánkban például Ebes község címerében szerepel egy fehér eb.
A középkorban a kutya legtöbbször a hűséget jelképezte. Amikor a festmény egy férjet és feleséget ábrázolt, gyakran felbukkant közöttük egy eb is. Ilyen festmény például a híres Arnolfini házaspár című alkotás, amit Jan van Eyck készített 1434-ben. Ezen egy brüsszeli griffon szerepel, jelenlétével hangsúlyozva a pár egymás iránt érzett hűségét.
Számos portré készült uralkodókról, előkelő nemesekről, sokszor magukról a művészekről is. Ezeken pedig gyakran szerepelt az ember négylábú társa is, a kutyája. Az, hogy az utókor számára fennmaradó képen a kedvenc is szerepel, jól mutatta, mennyire közel kerültek a kutyák az emberekhez az idők során. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy az ebeket beengedjék a házba, a történelem folyamán azonban ez fokozatosan elfogadottá vált.
A gyerekeket gyakran ábrázolták hatalmas molosszerekkel. Ezeken a festményeken a kutyák a hős védelmező szerepében tűnnek fel. A gyerekek sokszor rájuk támaszkodnak, ezzel is az eb támogató, őrző-védő szerepét erősítve.
Az alább látható képen Diogenész görög filozófus látható, amin hordójában ül kutyákkal körülvéve. Éppen egy lámpást gyújt meg, hogy „keressen egy őszinte embert”. Az ebek úgy nézik őt, mintha tanulni akarnának tőle, mintha maguk is emberi tanítványok lennének. Habár a filozófus szerint embereknek kellene ott ülni, és tanulni a kutyáktól. Az ebeket őszintének vélte, nem úgy, mint az embereket. A cinikus szavunk egyébként egy görög szóból ered (kynikos), melynek jelentése kutyaszerű, kutyát utánzó. Diogenészt gyakran kutyának csúfolták, mert hűséges kutyaként követte mesterei tanait. Ő azonban ezt egyáltalán nem bánta. Törökországban szobor őrzi emlékét, amin egy eb is szerepel.
A kutyák nem mindig jelképeztek pozitívumot. A sovány, kóbor ebek a szegénységet, éhezést és nyomorúságot szimbolizálták. Gyakran kilátszó bordákkal, behúzott fülekkel és farokkal ábrázolták őket.
Az ebeket talán a leggyakrabban vadászat közben örökítették meg, ami már az őskorban is elterjedt volt. A reneszánsz idején azonban rengetegszer ábrázolták a kutyákkal való vadászatokat. Az ember és négylábú társa közötti szoros együttműködést jól jelképezi a közös élelemszerzés.
A borítóképen lévő pókerező kutyákat ábrázoló kép, illetve további 17 változata C.M. Coolidge nevéhez fűződik, aki eleinte egy szivarosdobozra tervezte a kártyázó ebeket, reklámként. Az antropomorf módon megörökített kutyák sokaknál kiverték a biztosítékot, mások pedig imádják a képsorozatot.
A vadászat idővel a gazdagok, nemesek kiváltságává vált, az egyszerű parasztok nem is tarthattak vadászkutyákat. De még ha így is lett volna, akkor sem biztos, hogy megengedhették volna maguknak még egy éhes száj etetését. A vadászkutyák erőt, magabiztosságot és hatalmat szimbolizáltak. A mozgékony, elegáns és tehetséges ebeket pedig szinte kincsnek tartották a tehetős gazdák.
Egy plusz éhes száj etetését csak a tehetősek engedhették meg maguknak. Főleg akkor, ha egy olyan állatról volt szó, aki „csak” társasági kutya, azaz nem vadásztak vele, nem fogott egeret és nem őrizte a nyájat sem. Neki csak az volt a feladata, hogy társ legyen. Ez igazi kiváltságnak számított nagyon sokáig. Ilyen kutya volt jellemzően a máltai selyemkutya vagy a bolognai pincs, akik a királyok kedvenceinek számítottak. De fontos megemlíteni a pekingi palotakutyákat, akiknek neve is őrzi előkelő, császári udvarban töltött múltjukat.
A kereszténységben a sebet nyalogató kutya a prédikátor jelképe, aki nyelvével, vagyis a szó erejével tisztítja meg a bűnösök lelkét. Szent Domonkos hivatottságát egy szájában fáklyát égető kutya jósolta meg édesanyjának, amit szintén megörökít egy festmény. A fekete-fehér ebek gyakran eretnekűző szerepet töltöttek be az alkotásokon. A kutyák farkasokat üldöztek, ezzel szimbolizálták a kereszténység-eretnekség ellentétét. Ezeken a képeken a bárányok általában a hívőket jelölték, akiket meg kell védeni a gyilkos fenevadaktól.
(Képek: Getty Images Hungary, Wikipédia: Cultural depictions of dogs)
Kövess minket!
Kapcsolódó cikkek