Mikor fognak végre beszélni a kutyák? Márton Attila különvélemény

A kutyák önmagukban csudalények. Ezt senki sem vitatja. Hosszú listát lehet írni azokról a készségekről, tulajdonságokról, amelyek ezt alátámasztják. Majdhogynem csak egyetlen egy dolog hiányzik: hogy megszólaljanak.

Csányi Vilmoshoz és a hazai etológusokhoz két, mindenki által ismert és idézett állítás köthető. Az egyik, hogy a kutyák szőrös gyerekek. (De nem úgy, ahogy sokan értelmezik.) A másik pedig, hogy már csak idő kérdése, hogy a kutyák végre megszólaljanak. Adódik a kérdés, hogy erre meddig kell még várnunk? És vajon ekkor mit fognak mondani?

A szavak ereje

Az emberi kommunikációban a szavak rendkívül fontosak. Egymás mögé helyezett, különböző módon formált hangokkal könnyedén kifejezhetünk akár nagyon összetett gondolatokat; a másiknak tudtára adhatjuk, amit szeretnénk; de el is magyarázhatjuk, hogy éppen mit érzünk. Kimondott szavakkal bátoríthatjuk a másikat, megerősíthetjük önmagában. A szavak és a beszéd elválaszthatatlan eleme a létezésünknek.

Talán nem is kell csodálkozni azon, ha sokunkban ott él a vágy, hogy ugyanúgy tudjunk kommunikálni a négylábúval is. Mármint olyan értelemben, hogy ő maga is úgy tudja kifejezni magát, ahogy azt mi, emberek egymás között, emberi módon tesszük. Mert a beszéd mint kifejezésmód roppant fontos. Fontos, de nem minden esetben szerencsés. Mi, emberek, a beszédet rossz dolgokra is használjuk. Képesek vagyunk szavakkal bántani, mást mondani, amit valójában gondolunk és mesterien ferdítjük a valóságot vagy szimplán hazudunk, ha úgy kívánja az érdekünk. Vajon a kutyák, ha ugyanúgy kommunikálnának, mint mi, ők is ezt tennék, ha nekiállnának szavakat formálni?

Kutyanyelv

Saját véleményem, hogy a szavaknak túl nagy jelentőséget szentelünk. Nem a beszéd kommunikációs fontosságát és jelentőségét kérdőjelezem meg. A szavakon túl azért van itt még jó sok minden. A testbeszéd rendkívül fontos, valahogy mégis kikopott a jelentősége. Hiszen nemcsak az számít, hogy mit mondunk, hanem az is, hogyan mondjuk. És mindeközben hogyan kommunikálunk egész testünkkel, szinte teljesen tudattalanul.

Ha pedig ehhez hozzávesszük azt is, hogy a szavak kimondását követő – vagy éppenséggel elmaradó – cselekedeteket is számításba kéne venni a kimondott szavak hitelességének vizsgálatakor, még összetettebb lesz a kép. A kommunikáció, magunk kifejezése jóval több elemből áll, mint a kimondott szavak.

Ha a beszéd funkciója alatt azt értjük, hogy a másik tudtára adjuk, amit szeretnénk, kifejezzük például a belső állapotunkat, akkor én úgy gondolom, a kutyák már jó ideje „beszélnek” hozzánk. Megtanulták, hogyan fejezzék ki magukat. Csak mi nem tanultuk meg, hogy ezt hogyan értelmezzük helyesen.

Rossz hír, hogy a túlhumanizált kutyák esetében – amikor emberi módon próbáljuk kutyánk viselkedését és a mögöttes okokat megérteni – ettől a képességtől egyre távolabb kerülünk. Ráadásul amellett, hogy összetett módon képesek kifejezni magukat, azt is megtanulták, hogyan olvassák és értelmezzék a mi testbeszédünket, a hanglejtésünket és még sok más apró rezdülésünket. Az esetek többségében elég pontosan összerakják, hogy mit is akar a kétlábú.

Miért is akarjuk, hogy a kutyánk szavakat formáljon? Mi értelme lenne, ha nekiállna az üres, lényegtelen fecsegésnek? És mit kéne mondania, amitől úgy érezzük: „végre, erre vártunk, megtörtént”? Amit most „mondanak”, sok esetben azt sem értjük.

Az első szó megérkezésének várása helyett el kéne szakadni a szavak által képviselt egyeduralomtól és megtanulni megérteni, hogy valójában mit is mondanak a kutyák.