hirdetés

Új világ a sintértelepeken: Márton Attila különvélemény

Márton Attila, 2022. január 6 - Képek: Getty Images Hungary

Ettől az évtől számos olyan jogszabály változott, amelyek az állatok jóllétét és az állatvédelmet érintik. Az év utolsó napjaiban landolt a kóbor állat rendelet, amely az ebrendészeti telepek – köznapi nevén sintértelepek – működését szabályozza.

hirdetés

Évtizedek óta várt jogszabályról van szó. Mindamellett, hogy számos példaértékű telep van az országban, jó néhány működése játszi könnyedséggel meríti ki az állatkínzás fogalmát. Nem a jogszabály elemzésébe szeretnék most belemenni, ezt meghagyom a jogászoknak. Magáról a szakmai területről szeretnék kiemelni pár témát, amelyek esetében jó lenne egy kicsit tudatosabb szintű gondolkodás.

Végre! Végre!

Tényleg égető szükség volt a szabályozásra. Egyrészt az állam által kirótt feladatról van szó, amelynek végrehajtása majdhogynem egy az egyben rá volt bízva mindenkire, bármiféle szakmai kontroll nélkül. Másrészt azért ez egy elég robosztus szakmai terület. Nemcsak azért, mert arányaiban rettentően sok kóbor állat van az országban, hanem mert a mentés, befogás, rehabilitáció, adott esetben a régi tulajdonos felkutatása, illetve az állat új otthonhoz juttatása egy elég összetett feladategyüttes.

Olybá tűnik, hogy sokak számára még az sem teljesen világos, hogy miért is van szükség ebrendészeti telepekre. Miért kelnek útra a sintérek és fogdossák össze a kutyákat? A kóbor kutyák amellett, hogy saját maguk veszélynek vannak kitéve, veszélyt jelenthetnek másokra is. A befogásnak indokolt, népegészségügyi okai is vannak.

Egy szabadon kóborló kutyát bármikor baleset érheti, vagy más egészségügyi problémától szenvedhet. Betegségeket is terjeszthet emberre, állatra egyaránt. Lehet agresszív, verődhet falkába és megtámadhatja a békésen sétálókat. Szabadon szaporodhat, tovább duzzasztva a problémát.

Nagyon sok ebrendészeti telepet ér jogosan kritika a tartási körülmények miatt. A nem megfelelő körülményeknek számos kihatása van. Kezdve azzal, hogy rámehet az eb egészsége és egy egyébként viselkedésproblémás kutya állapota tovább romlik.

A tartási körülményeknek van egy speciális ágazata: amikor lényegesen több állat van, mint amennyit a hely adottságai és a rendelkezésre álló személyzet elbír. Egy túlnépesedett menhely vagy ebrendészeti telep nagyon komoly állatjólléti veszélyeket rejt magában.

Gyilkosok!

Talán a legvitatottabb és legjobban támadott része a sintértelepek működésének, hogy bizonyos idő után jogukban áll altatni a kutyákat. Ez az idő most kitolódott, illetve több, különféle esettípust határoz meg a jogalkotó arról, mikor és miért lehet egy ebrendészeti telepre bekerülő négylábú életét kioltani.

Természetesen ez sokaknak nem tetszik, hiszen mindenki azt szeretné, hogy egyetlen egy állatnak se érjen véget az élete csak azért, mert feleslegessé vált.

Van viszont pár jelenség, ami egy kicsit színezi a képet. Itt van mindjárt a kapacitáshiány. A menhelyek folyamatosan hívják fel a figyelmet arra, hogy megteltek. Nem tudnak több állat ellátásáról gondoskodni. Ezt egy ebrendészeti telep nem teheti meg. Minden menhely és sintértelep kapacitása véges. És ahogy már említettem, ha jóval több állat van, mint amennyinek az ellátása megoldott, az bizony nagyon komoly állatjólléti problémát fog okozni. A jó szándék, hogy minél több kutyának adjunk tetőt a feje fölé, egy pillanat alatt átcsap állatkínzásba.

És vannak még azon ebek is, amelyek nagyon komoly szocializációs- és viselkedésproblémákkal bírnak. Mindenhol vannak olyan kutyák, amelyek sosem fogják elhagyni a kennelt, amiben élnek. Mivel olyan szintén sérültek, hogy a rehabilitációjuk, ha nem is lehetetlen, de olyan mértékben sosem fog megtörténni, hogy felelősséggel továbbadhassuk őket egy szerető otthonba. Milyen élete van egy kutyának, aki az élete hátralévő részét egy kennelben, minden fajtársától elzárva éli?

Miért nem zárnak be?

Az egyik „kedvenc” véleményem a témában az „én bezárnám az összes sintértelepet!” kezdetű. Igazából sok esetben nemcsak így kezdődik ez a kinyilatkoztatás, hanem itt is ér véget.
Rendben. Megszűnnek. És utána mi lesz? Értem én, hogy olyan világban élünk, ahol zsigerből ki akarjuk satírozni látóterünkből azon dolgokat, amelyek érzékelése zavar, frusztrál minket. De attól, hogy nincsenek sintértelepek, maga a kiindulóprobléma nem oldódik meg.

Megunt, feleslegessé vált, kicsapott állatból sok van. Nagyon sok. A helyzetet kezelni kell és az ebrendészeti telepeknek van létjogosultsága. Amikor a létezésüket szidjuk, ne feledkezzünk meg azokról sem, akik miatt ezek a helyek megtelnek az ottlakókkal. Egyetlen egy sintértelepet sem zártak be eddig az érdeklődés hiányában.

Ehhez az kéne, hogy gyökeret verjen egy lényegesen felvilágosultabb állattartási kultúra. Amikor a háztartások nem ontják magukból a felesleges állatokat anélkül, hogy azok sorsa megoldott lenne csak azért, mert a kölyökkutyák cukik, mert kell az anyai öröm érzete, vagy csak simán jól jön a pénz a családi kasszában. Kéne az is, hogy átgondoltan kezdjünk neki állatot tartani. Ne azért, mert a gyerek rágja a fülünket és ne is azért, mert épp másik státuszszimbólum nem jut eszünkbe.

És ha mégis belevágunk a kutyatartásba, vegyük a fáradságot, és tanuljunk, foglalkozzunk a kutyánkkal. Nem kötelező a viselkedésproblémás egyedek kinevelése, akikkel aztán majd a menhelyek és az ebrendészek küszködhetnek.

Sintértelepek azért vannak, mert szükség van rájuk. Ha majd egyszer okafogyottá válnak, akkor nem lesznek. Ehhez viszont meg kéne látni a társadalom és azon belül saját magunk felelősségét is.

hirdetés
Webshop
További cikkeink

Keresés az oldalon