hirdetés

Ezért ne keress házastársat kutyádnak: Márton Attila különvélemény

Márton Attila, 2020. november 19

Ki ne szeretné azt, hogy a kutyájának boldog és teljes élete legyen? Ennek beteljesítéséhez sokak számára hozzátartozik az is, hogy megfelelő párt találjanak neki.

hirdetés

Legutóbb 2017-ben gondolta úgy valaki, hogy komoly, kihasználatlan piaci rés van a kutyás társkereső szolgáltatások terén. Lett belőle jó nagy felháborodás és az erre fejlesztett weboldal elég hamar eltűnt az internet süllyesztőjében. Nagyon sokan reméljük, hogy hasonlóan tiszavirág életű lesz az a napokban indított Facebook csoport is, amely azt a gondolatot tette magáévá, hogy „nemcsak a kétlábúak vágynak az igazira…”

A kutyák kutyák akarnak lenni. Nem férj és feleség.

Ha már nekem nem lehet…

Egy adott emberi cselekedetek mögött meghúzódó motivációt leegyszerűsíteni nem szabad. Amikor valaki elhatározza, hogy négylábú társának partnert keres, az is több okra vezethető vissza. Lehet csupán arról van szó, hogy egy kis mellékes jövedelemre akar szert tenni és a kutyája befedeztetéséhez elfogadottabb indoknak tűnik azt elsütni, hogy akkor az ő kedvence most szerelmeskedik kicsit. Vagy egyszerűen csak szereti a kölyökkutyák jelenlétét. Az is lehet, hogy valaki így szeretne átélni olyan dolgokat, amelyek az életéből hiányoznak.

Bármi sértő szándék nélkül tanácsolom azt, hogy inkább ne. Azért senki se fedeztesse be a kutyáját – amelyik így cirka két hónap múlva életet ad egy alomnyi kölyöknek – mert az ő saját életéből valami hiányzik. Elmagányosodott világban élünk. Ez tény. A magány oldására pedig a kutyák alkalmasak. Ám ha valakinek nem kielégítő a szexuális és magánélete, azt saját szinten kellene megoldania és nem a kutyáján keresztül kell kiélnie azokat a bizonyos hiányzó élményeket, érzéseket.

Amikor túltoljuk a „kutya most már családtag” rigmust, pár dologgal azért érdemes tisztában lenni. Eleve azzal, hogy egy másik fajról van szó. Mások az igények és máshogy működnek.

A kutyák nem randiznak, nem hálják el a nászéjszakát, nem szerelmeskednek, nem bújnak össze romantikusan a csillagos ég alatt. Egyszerűen arról van szó, hogy a kan a legtermészetesebb, a fajfenntartás biztosítását szolgáló legősibb ösztöntől vezérelve automata üzemmódba vágja magát és meghágja a szukát.

A felelősség súlya

Ma Magyarországon a szaporítás nagymértékben támogatott és elfogadott. Ez számos okra vezethető vissza. Valószínűleg sosem fog eltűnni, esetleg a mértéke fog szépen lassan, de észrevehetően csökkenni idővel. Illúziók senkiben se legyenek.

Viszont az önmagában felháborító, amikor valaki a romantika jegyében létrehoz egy társkereső csoportot kutyáknak. Úgy, hogy az illető személy korábban már felépített magának egy kutyás kiképző imidzset, ehhez tartozó weboldallal, oktató videókkal, kiadott könyvekkel és nem egy, a kutyás világban ismert brand támogatói logójával.

Amikor egy önmagát szakembernek beállító személy ilyen kezdeményezésbe fog, ott nagyon komoly gondok vannak. Őszintén bevallom, hogy arra nem tudok rájönni, hogy itt csak egy marketingfogásról van szó, hogy megtalálja a saját maga célcsoportját vagy tényleg komolyan gondolja azt kutyás szakemberként, hogy ez normális? Akármelyik is áll a háttérben, az egyszerre siralmas és etikátlan.

A bármiféle háttértudást nélkülöző szaporításnak egészségügyi következményei is lehetnek.

Van egy rendszeres előadásom kutyakiképző tanoncoknak. Amikor először felkértek, hogy állatjólét témában tartsak előadást, egyrészt örültem a nyitottságnak, másrészt pedig voltak kétségeim, hogy mennyire illik bele egy, sokak számára látszólag oda nem tartozó témakör. (Mert ugye az állatvédelmet az állatvédők „csinálják”.) Szerencsére sikeresen tettem egyértelművé, hogy milyen komoly szerepe van a kutyakiképzőnek az ebek jólétében.

De nem csak nekik. A kutyakozmetikus, aki valakit sikeresen felvilágosít, hogy miért veszélyes, ha kedvencünk elhízott; a szomszédnéni, aki szól, hogy a bűzmirigyet ki kéne tisztítani, mert gond lesz; a pedagógus, aki a lehetőségeihez mérten beviszi az állatok tiszteletére nevelést az iskola falai közé. Ők mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ha lépésenként is, de valami pozitív változás történjen.

A kutyakiképző is. Aki a közember szemében egy varázserővel bíró személy, aki képes arra, amire ők otthon nem: megnevelni a kutyát. Mindenki vállán – aki egy pillanatra is úgy tűnik, hogy ért a kutyákhoz – ott nyugszik a felelősség. Egy, a kutyák viselkedéséhez értő személy pontosan ilyen.

Amikor a suszter cipője lyukas

Magyarországon az állattartási kultúra elég siralmas állapotban van. Meg kell nézni a menhelyek telítettségét. A háztartások ész nélkül ontják magukból a kiskutyákat, sokan pedig átgondolás nélkül kezdenek el ebet tartani. Erre jön valaki – aki első ránézésre szakembernek tűnik – és mindezt beállítja követendő példaként. Sőt, biztat is rá a szerelem és romantika nevében. Az egészben a leggroteszkebb pillanat az, amikor a felelős állattartás fogalma is képbe kerül…

Kedvencednek nincs szüksége romantikára.

Aztán, ha nem jön össze négylábú gyermekünk frigye, ha zátonyra fut a kutyánk házassága, akkor ott vannak az állatmentők és a menhelyek. Majd ők megoldják. Úgyis ezért kapják a pénzüket.

Furcsák vagyunk mi, emberek. Az egyik pillanatban azon háborgunk, hogy a gyepmesteri telepek kutyákat altatnak. Ez elfogadhatatlan! Hiszen ők családtagok! A legjobb barátaink! A másik pillanatban pedig akármilyen indíttatásból fedeztetjük be kutyánkat, mit sem törődve a következményekkel. Azzal, hogy mi magunk is hozzájárulunk a felesleges szaporulathoz. Vegyük már észre az összefüggést.

Semmi szükség még több szaporulatra. Egyet-egyet megtart a gazda, de hova kerül a többi apróság?

A kutyák szeretnek minket. Feltétel nélkül. Jó lenne, ha mi is ténylegesen képesek lennénk szeretni őket úgy, ahogy azt kell. Nem pedig úgy, hogy az életünkből hiányzó romantikával tovább duzzasztjuk a menhelyeket és kreáljuk az állatjóléti problémák széles tárházát egy „szakember” biztatására.

(Képek: Getty Images Hungary)

hirdetés
További cikkeink

Keresés az oldalon