Interjú a Magyar Pumi Klub elnökével: így alakultak ki a magyar terelőkutyák, a puli, a pumi és a mudi

Honnan származnak és hogyan alakultak ki a ma ismert magyar terelőkutya-fajták, a mudi, a puli és a pumi? Mit tudunk biztosan a múltjukról és mi az, amit megszépített a történelmi emlékezet?

Árkosi Józseffel, a Magyar Pumi Klub elnökével, a Pásztorkutyák Magyarországon című kötet szerzőjével beszélgettünk.

AÉK: Árkosi úr, mióta foglalkozik ön a magyar terelőkutyákkal?

ÁJ: Kutyákkal az 1970-es évek óta, ezen belül a magyar pásztor és terelőkutyákkal az 1980-as években kezdtem el foglalkozni, illetve tenyészteni őket. Gyakorlatilag mind az 5 magyar fajta, a 3 terelő és a 2 pásztorkutya fajta élt velem, és foglalkoztam velük az elmúlt évtizedekben. Az elmúlt 20 évet egy Pest megyei tanyán töltöttem, ahol terelőkutyák képzésével foglalkozunk. Az oktatásuk mellett kifejezetten érdekelt mindig a magyar terelőkutyák múltja és származása. Amikor az anyagokat gyűjtöttem a könyvemhez, nagyon sok számomra is meglepő információra bukkantam. Ezek számomra azért is érdekesek, mert segítenek eloszlatni számos téves nézetet, mendemondát és mítoszt ezekkel a fajtákkal kapcsolatban.

ÁÉK: Mik ezek az újdonságnak számító, az ön számára is meglepő információk? És mik azok a „mendemondák”, amikre az előbb utalt?

ÁJ: A mai napig gyakran emlegetett tézis az, ami több ezer, néha tízezer éves múltat tulajdonít ezeknek a fajtáknak, de főleg a puliknak. A kutatásaim során egy olyan kép tárult fel, ami ezeknek az ezeréves eredet történeteknek igencsak megrengeti az alapjait. A fajtáink valóban nagyon régiek, tekinthetjük őket akár „ősi eredetűeknek” is. Azonban különbséget kell tenni a korábbi közegekben létező őskutyák és a mai besorolás szerinti fajták között. Ugyanis, ezek a fajták, a mudi, a puli és a pumi, ebben a formában nem léteztek több évszázaddal ezelőtt. Létezett azonban, nevezzük így, egy „ős-leves”, egy színes és fantasztikus képességekkel rendelkező állomány, amelyet az elődeink valóban munkára használtak.

Azonban ezeket régen nem a mai fajtabesorolás szerint ismerték és nevezték, hiszen a ma használatos fajtanevek a 20. századból származnak, amikor ezek a kutyák a sztenderd szerinti besorolásukat is megkapták. Előtte ez egy közös, nagy terelőkutya társaság volt. Egy „massza”, ahol a küllemi jegyek egyáltalán nem számítottak, kizárólag a munkaképesség. Igen jellemző volt például az, hogy egy-egy szűkebb területen, járásban vagy megyében egy bizonyos típusú kutyát neveztek valamilyen néven.

A pumi elnevezés például Somogy megyében tűnt fel, és a 20. században különítették el a pulitól, és akkor még úgy fogalmaztak, hogy a pumi, a puli dunántúli változata. Ezek a névváltozatok az ország sok területén megfigyelhetőek voltak. A pásztoremberek a helyi elnevezéseket használták. Sok esetben használják még mindig ezekre a kutyákra, sok régióban. A hozzánk terelőkutya-versenyekre érkező pásztorok körében még ma is megfigyelhető, hogy sokan tisztavérű „őspulinak” nevezik a mudijukat, ami tökéletes mudi a mai fogalmaink szerint. De azon a tájegységen ők ezt a típust őspulinak nevezik generációk óta és nem is fogadnak el más elnevezést, hiszen azt mondják, hogy már az ükapjuknak is ilyen őspulijai voltak.

A fajták múltját kutatva nagyon sok írásos dokumentumot találtunk a különböző levéltári, könyvtári forrásokban. Az egyik, a múltbeli helyzetet nagyon jól mutató példa Pethe Ferenc könyve, ami 1815-ben jelent meg. Ebben a kötetben nagyon szép képtáblákon, rajzokon látható több magyar kutyafajta.

Az akkoriban kuvasznak nevezett és ábrázolt kutya külleme és leírása („kölyökfarkas méretű, többféle színben létező”) például szinte teljesen megegyezik a ma ismert pumi formájával és színével. A Pethe-féle könyvben egy másik ábrázolás alatt szerepel a pumi megnevezés. Nos, ezen a képen viszont egy sarlós farkú, hegyes orrú és hegyes, álló fülű kutyát látunk, a szöveges leírásban pedig egy tipikusan mai mudi jellegű kutyáról olvashatunk.

Sok forrást megvizsgálva általánosan elmondható, hogy a nevek tekintetében teljes következetlenség volt évszázadokon át. Bármilyen kutyát nevezhettek bármilyen néven, de a szóhasználat főként az adott földrajzi régió szokásaitól függött. Ha tehát egy régi leírást találunk, amiben egy régi magyar kutyafajta fajtaneve meg van említve, akkor az egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti, amit ma értünk ez alatt.

A másik érdekesség az állatkerti állományban tenyésztett akkori puliknak a képei és fotói, amiket szintén megtaláltunk. Az állatkert feladatai közé akkoriban génmegőrzés is beletartozott és ezeken a képeken az ott tenyésztett akkori pulikat láthatjuk, aminek a ma ismert fajtához vajmi kevés közük van, hiszen itt inkább egyfajta selymes szőrű egyedeket láthatunk, a zsinórosságnak nyoma sincs. A képeken szerepel két akkori kutya kölyke is, ami szinte egy ma ismert mudi előképe is lehetne.

AÉK: Ebből az ön által „ősmasszának” nevezett állományból hogyan lettek akkor a ma ismert fajták?

ÁJ: A 3 terelőkutya-fajta a 20. század elején került végleges besorolásra. A puli először, majd a dunántúli fajtaváltozatnak nevezett pumi követte az 1920-as években. A mudi története azért érdekes, mert róluk nem is szólt a fáma hosszú évekig. Fényes Dezső, a balassagyarmati múzeum igazgatójának munkássága következtében lett a mudi a harmadik terelő pásztorkutya fajta. Neki tűnt fel először, hogy típusosan azonos kutyák találhatóak a Kárpát-medence számos régiójában. Ezek közül sokat összegyűjtött, céltudatosan tenyésztette őket, jegyzetelt, törzskönyvezett és nyilvántartott, majd kérelmezte a mudi fajta bejegyzését, ami 1937-ben megtörtént. Így született meg a három magyar terelőkutya-fajta abban a formában, ahogy napjainkban ismerjük őket.